Amikor Laura felébredt, azonnal valami kellemetlen érzés fogta el. Nézte a plafont, és hálát adott, hogy még nem csörgött a telefonja órája. Az év első napja volt, és ez megnyugvással töltötte el. Nem egy új kezdetben reménykedett, inkább örült, hogy él, hogy nem kórházban várakozik a kemóra, nem fáj semmije, már a szíve sem. Két éve még zokogva fogadta, hogy Attila rövid Búék után szakít vele. Üzenetben, frappánsan és tömören.
Átgondoltam, a családomat nem hagyhatom el, írta és elköszönt. Előző nap még találkoztak egy röpke ölelésre, amelyben nem volt már sok öröm, inkább a megszokás tette. Laura három éve volt a szeretője, ami több, mint megengedett egy nő számára, mondta a barátnője komoran. Nem hallgatott rá, mert mindenki okosabb akart lenni, mint ő, pedig ismerte Attilát, aki sosem ígért örök szerelmet, de kedves volt és figyelmes.
Laura csak utólag jött rá, hogy kedves és figyelmes valójában ő volt, hiszen a férfiról szólt a világ. Mindig ő mesélt, panaszkodott vagy lelkendezett. A hallgatósága pedig rajongva leste minden szavát, mintha azokat aranyba öntötték volna, és úgy hullottak volna ki a szájából.
Nem, aki önzetlen volt és ezzel együtt ostoba, az csakis ő volt. A varázslat nem létezett, ő maga festette csak a férfi köré, aki ugyanolyan átlagos volt, mint a többi, mégis felcicomázta. Ehhez értek, morogta keserűen, és egyre kevésbé tudta felfogni, mit látott benne. Miközben együtt voltak, jaj, mekkora tévedés volt ez, elfelejtette önmagát. Alárendelte és kiradírozta a régi nőt, aki tele volt élettel. Attila észrevétlenül szívta el az erejét. Kinyílt és megváltozott, miközben ő elfogyott és megszürkült. De ennek vége lett két éve, és mostanra a lány visszakapta fényét. Tudott nevetni és nem dobbant meg szíve minden ostoba szíre-szóra. Különösen azért, mert Attila úgy tett, mintha házassága másodvirágzását élné. Talán így is volt, bár a csodák ritkák ezen a bolygón. Az ő kapcsolatuk azonban a világ felé maga volt a romantika és a szerelem. Húsz év múltán? Lehetséges lenne, kérdezte önmagától, és bár józanul szemlélte a millió posztot, amely ezt bizonygatta, kételkedett. A színjáték azonban már-már tökéletesnek látszott.
Egy idő után már mosollyal arcán figyelte azt az embert, akit nem ismert, vagy talán most ismert meg igazán. Megváltozott. Mind külsőleg, mind belsőleg. Vagy épp ő változott meg és jött rá arra, hogy akinek magát adta, nem is létezett. Csak egy kreált álomkép volt, mert szeretni akart. Ennél butább és szánalmasabb dolog kevés van, amiben egy nő lelke megfürödhet, nézett rá Lilla egy kávézó asztalánál, amikor végre kimondta az igazat. Nem, ő nem az volt, akinek gondoltad, de én nem mondhattam meg neked, tette hozzá, mert akárhogy próbálkoztam, te nem láttál és nem hallottál. Igaza volt, most már utólag kétség se fért hozzá.
A kellemetlen érzés nem hagyta nyugton. A telefonja után nyúlt, és vagy tucat unalmas újévi üzenet és Gif várta, de köztük ott virított Attiláé is. Meg se akarta nyitni, hiszen értelme sem volt egy újabb semmimondó mondaton gondolkodnia. Mégse bírta ki. Tényleg üres kívánság volt benne és még egy rövidke mondat: Beszélni szeretnék veled mihamarabb.
Beszélni? Ugyan miről? Csak nem beteg? És ha igen, akkor mi van? Mi a fenéről akarhat beszélni vele az az ember, aki két éve szemrebbenés nélkül félretette, és nem is kereste azóta csak egy-egy szülinapi köszöntés erejéig. Azt is persze írásban, sablonosan. Csak nem pottyant légy az ünnepi levesbe? Folt esett a kirakat-boldogságon? Majdnem megsajnálta. Felült és döbbenten meredt a készülékre. Új év, új kezdet-szlogen csak a reklámokban mutat jól, akkor is hamis, mormogta, és felállt, hogy a mosdóba menjen. Eszébe jutott, hogy a kérés után nem tett egyetlen mosolygós fejet vagy szívecskét sem, tehát komoly dologról lehet szó. Lerogyott a vécére és várt. A belső hang azonban késlekedett.
Amikor lehúzta és a víz örvénylőn kavarogni kezdett, rájött, hogy pontosan így múlt el több, mint hétszáz nap az életéből. Megrángatta, forgatta, pörgette, majd lassan magához térítette. Laura az lett, aki lenni akart. Egy ember, akit már nem más döntései befolyásolnak. Egy nő, aki tudja, hogy értéke nem a társától függ. Valódi megtapasztalások érték az elmúlt időszakban, és ettől egyre magabiztosabbá vált. Nem a régi nő volt, aki kapaszkodott a szerelembe, mert imádta az érzést, hanem valaki, aki fel tudta mérni, hogy a romok eltakarítása után ideje az építkezésnek.
A konyhaszekrényhez lépett, kivett egy kávéfiltert, és akkurátusan elhelyezte a vadonatúj kávéfőzőbe, amit szüleitől kapott. Nem egy másik férfitól, nem egy távolodó baráttól vagy kedveskedő munkatárstól, hanem azoktól, akik a legjobban szeretik. Még ha ez a szeretet nem is vált mindig a hasznára. Olyan volt, amilyen. Nem válogathatta meg. A későbbieket viszont igen. És hibázott. Ezt nem tagadhatta, hiszen az, aki elhiszi, hogy őt jobban szeretik, mint egy családot tokostól-vonóstól, az nem épeszű.
A kávé hangosan sisteregve folyt az apró csészébe. Illata betöltötte a szűk konyhát, de ettől minden otthonosabbá lett. Olyan volt, mint az emlékezet élénk kivetülése, falra, fára és a szívre. Tett bele egy kevés cukrot, némi tejszínt és hagyta, hogy felolvadjon mindkettő.
Attila, akit szeretett. Attila, akiért érdemes volt felkelnie, aki miatt lefogyott, aki miatt jobb ember akart lenni, aki izgalmat hozott az életébe, most újra beszélni akar vele. Újra és megint, ahogy mindig, ha szüksége volt rá. És gyakran volt szüksége, hiszen ő volt a legjobb hallgatósága, a csend, a mentsvár onnan, ahonnét szökni akart. Nem véglegesen, csak pár órára sunnyogva. Megborzongott. A régi fájdalom összerántotta gyomrát, de pár korty erős kávé elég volt ahhoz, hogy megértse, nincs mit beszélniük. Tulajdonképpen ehhez nem kellett a fekete lötty, nem kellett már semmi, csak egy ember, aki megújult, és nem akart többé rossz irányba nézni.
Ezután felvette a telefonját és villámgyorsan megírta a választ: Nekünk nincs miről beszélnünk. Semmi boldog új évet-hamisság, semmi magyarázkodás. Ennyi és nem több. Végü elmosolyodott és hosszú idők óta először volt büszke önmagára.
Minden túlzás nélkül, mert nem hazudott, nem kábította magát, elégtétel se töltötte el. Valóban azt érezte, amit írt, és már kíváncsi sem volt, mit akarhat tőle a férfi, aki rég döntött helyette.
Az utolsó korty kávé furcsa édességgel töltötte el. Gyomra is felszabadultan kordult egyet. Éhes lett.
