Réka épp csak hazaesett a munkából, fél kézzel már a krumplis zsák felé nyúlt, és vette is ki az első, nagyobb darabokat, hogy gyorsan összeüssön egy paprikáskrumplit. Máté az asztal körül sertepertélt, piros autóját tologatta a padlón, a falon, de nem távolodott el anyjától. Ez megszokott volt, bár estefelé, óvoda után szívesen terült el a kanapén, hogy beleolvadjon egy mesébe. Hiába ígérte meg magának Réka, hogy nem fogja gyakran a tévé elé engedni, nem tudta betartani. Egyszerű volt és praktikus, hogy amíg ő főzött, a fia ne lábatlankodjon körülötte. Ha tele volt a feje ezer munkahelyi problémával, jól esett neki is a háttérzaj, ám azon a délutánon viszonylag csend volt a lakásban. Barnabás hazaszólt, még maradnia kell, ha nem akar otthon a munkába temetkezni. A ház két lakója elmerült a saját világában, miközben mindketten érezték, hogy a csend most ráül a lelkükre.
Máté nem volt túl beszédes gyerek, mintha csak megfigyelőként létezett volna a világban, úgy élte napjait. Az óvodában is kevés barátja volt, nehezen kommunikált a többiekkel. Réka megszokta már, nem abajgatta emiatt, inkább esténként mesélt neki. Legjobban Pán Péter történetét szerették mindketten, a kisfiúét, aki sose akart felnőni. Soha, mert felnőttnek lenni nem könnyű, mondta magának a nő, bár tudta, hogy gyereknek sem. Ha fia nem vette észre, gyakran rajta felejtette a szemét. Gyönyörű fiúcska volt, szőkésbarna, barna szemű, okos tekintetű. Olyan, mint talán a legtöbb, de mégse. Senki a világon nem érthette meg, hogy Rékának ő mennyire mást jelent, mint csak egy gyereket. Nem kényeztette, nem tutujgatta feleslegesen, de egész szívével tudta, hogy értékes vendég van az életükben. Jött, de egyszer el is fog menni, mert ez az élet rendje. Egyszer majd nem szülei lesznek a fontosak, majd a világ fog kaput nyitni álmainak, miközben ő csak áll és integet neki, hogy ne féljen, merjen belépni.
Miután befejezte a krumplipucolást, hagymát vett elő, és két kisebbet meg is szabadított a héjától, aminek következményeként azonnal könnyezni kezdett.
Máté már az asztal lábán tologatta le-fel a piros kabriót, amikor egyszer csak megállt a keze, és úgy nézett anyjára, mintha először látná. Barna szeme megtelt melegséggel, és ismeretlen fénnyel, majd óvatosan, mintha ízlelgetné a mondandóját, kibökte:
– Azt üzeni nektek, hogy szeret titeket!
Réka felvonta a szemöldökét, miközben apróra darabolta a kisebbik fej hagymát.
– Kicsoda, édesem? – kérdezte kedvesen.
– Hát ő, az a kislány.
– Milyen kislány? – érdeklődött mosolyogva, mert biztosra vette, hogy titkos szerelem van láthatáron, és már előre örült neki.
– Az, akivel találkoztam az égben.
Hirtelen olyan csend lett, amilyen a házban ritkán. Réka keze fagyottra dermedt a mondat hallatán.
– Ezt álmodtad délután? – puhatolózott tovább.
– Nem érted anya. Nem álmodtam. Beszéltem vele.
– Rendben, de mégse értem pontosan.
Máté anyjára nézett, és készen állt az üzenet átadására.
– Az a kislány mondta, aki meghalt énelőttem. Aki a ti gyereketek volt.
Az asszony szívét vasmarok rántotta görcsbe e szavak hallatán. Máté nem tudta, nem hallhatta senkitől, hogy elvetélt. Egyetlen egy alkalommal se említették. Azt se tudták, hogy kislány lett volna. Tíz hetes volt, amikor a magzat úgy döntött, mégse akar erre a világra születni, és egy hajnalon eltávozott. Réka pokolian megszenvedte az elvesztését, Barnabás alig tudta megvigasztalni, mert heteken át magába fordulva ült a szobában. Dolgozni se járt.
– Kislány? – kérdezte összeszorult torokkal. – Azt se tudtuk, hogy az lett volna.
– Igen, tudom, mondta, és azt is, hogy ő nem felejt el titeket.
– Jaj, istenem, Máté! – kiáltott fel, és felkapta a gyereket. Hagymaszagú kezével szorosan magához vonta és össze-vissza puszilta.
– Ne legyél szomorú, anya! Ő ott vár bennünket. Találkozni fogunk még.
– Ezt is mondta? Milyen volt? Honnan tudsz te minderről?
– Mondtam, találkoztunk, mielőtt én elindultam. Ezt súgta nekem, meg azt, hogy ne felejtsem átadni, mert tudja, hogy gyakran elfeledkezem majd a fontos dolgokról.
Réka puhán letette a földre a fiát, kezébe temette arcát, és zokogni kezdett. Olyan mélyen tört föl belőle a fájdalom, hogy úgy érezte, ereje azonnal leteríti. Az a kislány, aki elment, akit olyannyira vártak, üzent nekik. Ennél szebbet életében nem hallott, főleg, hogy az üzenetet a fia kézbesítette. Találkoztak, és a kislány, az a csepp tízhetes tudja, hogy van a földön valaki, aki majd belehalt az elvesztésébe. De szerencsére nem ez történt. Szereti őket, és bármi is történik idelenn, várni fogja őket abban a másik világban, ahol a meg nem született lelkek gyülekeznek. Egyszerre volt boldog és szomorú, ahogy már az emberi szívvel lenni szokott, amikor olyan dolog történik, hogy túl kell csordulnia.
A lemenő nap fénye még végig simogatta az ablakpárkányt, aztán lehullott a falra.
– Mi is szeretjük őt, amíg csak élünk! – suttogta, mire a kisfiú bólintott, és elfintorodott.
– Valami nagyon büdös! – közölte. Igaza volt, mert az elfelejtett hagyma közben odakapott a lábas alján.
Kép forrása: Pinterest
