Ebben a fene nagy változás-cunamiban az egyik legnehezebben elfogadott dolog, hogy mindenkinek van és lehet véleménye, amit ki akar mondani. Nem csak akarja, hanem ki is mondja, és legyen bármennyire szánalmas, ostoba, téves, fennen hirdeti és azonnal támadja azokat, akik mást mondanak.
A mi országunkban nincs kultúrája a vitának, az emberek nem tudnak és nem is akarnak vitatkozni. Azzal, hogy mit beszél az a kövér disznó, vagy vén trotty, vagy páváskodó majom, el is van intézve minden. Nálunk minden arról szól, hogy hogyan néz ki, aki mondja. Csak a külseje számít. Emlékezünk A kis herceg egyik részletére? Íme:
„Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász. Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek. A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.”
Ha valaki megszólal, és tőlünk netán eltérő a véleménye, éde semmivel nem tudunk visszavágni, akkor azt mondjuk rá, hogy csúnya, kapafogú, dagadt vagy épp vén, és ezzel ki is fejeztük a gondolatainkat.
Ez nevetséges, mert az ember nem attól ember, hogy milyen a testfelépítése. Mennyire kell butának és otrombának lenni ahhoz, hogy kritikánk ebben merüljön ki? Ha valaki sovány vagy jólöltözött, akkor meg azért kötnek bele, mert ki tudja, honnan szerezte a pénzt, piperkőc és a divatot majmolja. Ha ellenkezője, akkor meg elhanyagolt, nem ad magára, hogyan is hihetnénk neki?
Nagyon nagy baj van társadalmunkban azzal, hogy eszünkbe se jut mostanában felülbírálni önmagunkat. Ha hibázunk és tévedünk, elfelejtjük beismerni, felvállalni, inkább beszólogatunk, és megsértődünk. Vajon miért lett az utóbbi időben oly nehéz kimondani, hogy tévedtem, belátom, bocsánat, segítségre szorulok, segítek, ha kell és köszönöm, amit kaptam, amit adhattam?
Túl szép ez az élet és elfelejtettük, hogy lehet benne baj? Nem hiszem, hiszen mindenki tapasztalja, hogy a betegség nem válogat, hogy balesetek történnek, hogy sokan szegények, hogy a szenvedés nem kerül el se gazdagot, se szegényt, és mégis olyanok vagyunk, mint akinek mostanában elment a józan esze.
Nem, régen sem volt jobb, de talán az emberek valamivel jobban tudtak és akartak figyelni egymásra. Képesek voltak mosolyogni, nem restelltek segíteni, nem húzódtak be saját házaikba, hanem beszélgettek, odaköszöntek a szomszédnak, megálltak egy szóra, és megkérdezték, hogy van a másik. Talán udvariasságból. De ma már ezt se érzik fontosnak.
A végtelen önzés korát éljük. Csak én vagyok a világban, az én érdekeim fontosak, rám figyeljenek, ha beteg vagyok, ha vérre van szükségem, ha baj ért, másoknál megrántom a vállam, és annyit mondok, így járt.
Manapság nem lehetsz más, mint a legtöbb ember. Maradj a tucatban, de játszd el, hogy nem ott vagy. Hazudj, csak ne derüljön ki! Fess szebb képet a családodról, és ne tudják meg, hogy megcsalod a férjed vagy a feleséged, a gyerekeiddel nem törődsz, nem beszélgetsz, csak egy fotó erejéig szereted őket. Harcolj a nyári szünet ellen, bármilyen szünet ellen, mert a gyerek csak nyűg, foglalkozni kell vele, és ne szállj le róla, mert akkor bebizonyosodik, hogy fontos vagy.
Ha van időd, okvetlenül bánts másokat, azért, mert többek, mint te, vagy sikeresebbek nálad. Ha nők, akkor alázd meg azzal, hogy sunyin arra célozgatsz, hogy nem elég okosak, bizonyára a testükkel szerezték meg a pozíciót. Ha gazdag, sugalld, hogy lopott, csalt, és ne vedd észre, hogy tehetségesebb, dolgosabb nálad, mert azt pokolian nehéz lenne beismerni.
Senkit ne kedvelj túlságosan, ne mondj róla jót, mert rosszat mondani trendi. Támadj mindenkit, akit csak lehet: az utakon a többi autós motorost, iskolákban a tanárokat, akik még nem hagyták el a pályát, és csodálkozz azon, miért ilyen az oktatás. Ne nevelj, mert az fárasztó és időigényes, nem beszélve arról, hogy a gyereked megsértődik, ha rászólsz. Így hagyd, hogy zajos legyen, zavarjon másokat, lökjön fel mindenkit a boltban, a raklapokon tárolt mikrokon ülve megpihenjen a Lidl-ben, hiszen fáradt. Mondd el mindenkinek, hogy te fantasztikusan meg tudod oldani a gondjaid, a te babád már 2 naposan átaludta az éjszakát, és te mosolyogva szültél, mert neked az is ment.
Felejtsd el megköszönni, ha valaki jó hozzád, és a hála érzését nyomd el, mert kellemetlen!
Tudom, mindez szarkasztikus, de akkor sem túlzás. Bántani mesterfokon tudunk, bocsánatot kérni azonban elvétve.
Ez a világ azonban miattunk ilyen. Mert hagyjuk, mert nem teszünk ellene és nem is akarjuk, hogy más legyen!
Kép forrása: Pinterest
