Van abban valami különös és csendes erő, amikor egy nő egyedül ül be egy kávézóba. Nem a magányé, hanem az önismereté. Az a pillanat, amikor nem vár senkire, nem próbál megfelelni senkinek, és nem kell beszélgetnie, mosolyognia, vagy illendően viselkednie, csak ott van, jelen van önmagában. Ez sokkal több, mint amit elsőre gondolnánk.
Sok nő számára ma is furcsa érzés, ha egyedül kell asztalt kérnie egy étteremben, vagy egyedül meg moziba, esetleg társ nélkül utazik el. Mindez azért van, mert a társdalom belénk nevelte, hogy az ember, és azon belül a nő társas lény, de csak akkor teljes, ha van mellette valaki.
Egyedül lenni, beülni valahová szabadon és nyíltan, sokak számára még mindig szánni való dolog. Ők nem is sejtik, hogy mennyire felszabadító. Pedig amikor egyedül eszünk, utazunk vagy kávézunk, megszűnik a folyamatos visszajelzési kényszer, amely azt tükrözi vissza, milyenek vagyunk mások szemében. Nem kell „valakinek” lennünk, elég csak lennünk.
Egyedül lenni teret jelent. Gondolataink szárnyalhatnak, a csend új jelentést kap, és felfedezhetjük a szabadság semmihez sem hasonlítható érzését. Az ember megtanulja, hogy csak magára figyel, meghallja saját hangját, és könnyebben elnyomja a zajos világot, amely követelve kér tőle figyelmet. Rájön, mire vágyik valójában, mi hiányzik neki, és mi az, amit már nem kell keresnie senkiben.
Az egyedül töltött pillanatokban különös módon mélyül el az önbizalom. Amikor először ülünk le egy kávézóban egyedül, talán még feszengünk, de hamar rájöhetünk, hogy senki nem figyel ránk. Már nem a külvilág részei leszünk, hanem a saját életünké. És ez a pillanat lesz az első lépés az önállóság igazi megéléséhez.
A világ tele van olyan emberekkel, akik rettegnek az egyedülléttől, mert összekeverik a magánnyal. A magány hiányérzet, az egyedüllét választott lehetőség. Kapcsolódás önmagunkhoz, amelyet már rég elfelejtettünk. Ha ezt a kapcsolatot megtaláljuk, soha többé nem leszünk egyedül, mert mindig találunk valakit, akivel őszintén leülhetünk kávézni: saját magunkat. Az egyedül töltött órák nem a világtól való elmenekülést is jelentik, bár az se lenne baj, hanem annak felismerését, hogy a világ bennünk van.
A moziban nyugodtan nevethetünk, sírhatunk, vagy az étteremben végigkóstolhatjuk az étlapot, senkit sem zavar. A gondolataink velünk utaznak. Az élet nem attól lesz szép, hogy kivel osztjuk meg, hanem attól, mennyire tudjuk megélni.
Az a nő, aki megtanul egyedül lenni, és nem vár folyton másokra, nem lesi, ki mit mond, többé nem fél semmitől.
Ezt kell megtanulnunk, és nem azt, hogy függésben és állandó megfelelési kényszerben utazzunk végig utunkon.
