Már rég túl volt az összes praktikán, amiket szerelmi csalódás esetén szokott bevetni. Cipővásárlás, csajos délután, egy nagy vödör karamellás fagyi, edzés teljes kimerülésig, fodrász, mozimaraton, még egy nagy vödör karamellás fagyi, túlórák tömkelege, a lakása kisuvickolása a pincétől a padlásig, de semmi nem segített. Ugyanis akárhányszor eszébe jutott, még mindig elszomorította az a kék szempár, és fogalma sem volt róla, hogy hogyan élje nélküle tovább az életét.
Sóhajtva ült le a gerenda tövébe a padláson. A por az izzadságába tapadt, amitől viszketni kezdett a bőre, de nem törődött vele. A lelke fájt, és ahhoz képest minden más érzés elhanyagolhatónak tűnt már hetek óta. Két doboz várt még arra, hogy átnézze a tartalmukat, mindkettő akkor került fel a padlásra, amikor ebbe a lakásba költözött. A nagyobbikra az volt írva, hogy örökség. Ezt félretolta. Tudta, hogy túl sok fájdalmas emléket talált volna benne, és ma már eleget sírt. A kisebb doboz nehezebb volt, mint gondolta, de csak sikerült maga elé húznia.
Mesekönyvek voltak benne. A gyerekkori szobájából. És mellettük egy tiara. A tizennyolcadik születésnapjára kapta. Nevetségesnek tartotta az ajándékot. Nem volt már gyerek, rég kinőtt a tündérmesékből, és elég idősnek gondolta magát ahhoz, hogy tudja, ő sosem lesz hercegnő. Sértődötten behajította az ágya alá, és el is feledkezett róla. Fogalma sem volt róla, hogy az anyja megtalálta és megőrizte neki. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak a szavai. „Sose felejtsd el kislányom, hogy te egy hercegnő vagy, és soha, senkinek nem bánhat veled ennél kevesebbként. Gondolatban mindig legyen rajtad a tiara és úgy sétálj át az életeden.”
Ó, anya! Sóhajtotta és a kézfejével letörölte az arcáról a könnyeit. Aztán feltápászkodott és visszament a lakásába, egyenesen a hálószobájába. A szekrény aljából előhúzta azt a cipősdobozt, ami egy gyönyörű, tűsarkú szandált rejtett. Még a télen vette egy kiárusításon. Nem volt benne biztos, hogy valaha is fel fogja venni, de egyszerűen nem tudta otthagyni. Az előtte lógó ruhák közül pedig kiválasztotta a kedvencét. Egy csipke nyakú koktélruhát.
Gyorsan lezuhanyzott, megtörölközött és kisminkelte magát. A haját laza kontyba fésülte és felöltözött. A legszebb ruhájában és cipőjében, a tiarával a fején pont úgy festett, mint egy hercegnő. És kivételesen úgy is érezte magát. Nem érdekelte, hogy megbámulják az utcán, és az sem, hogy a villamoson is úgy néznek rá, mintha azt találgatnák, hogy vajon melyik pszichiátriáról szökhetett meg.
A temető melletti virágboltban egy csokor rózsaszín tulipánt választott, majd a kicsi, moha borította sírhoz sétált. Megsimogatta a fejfát, végig húzta az ujjait az aranyszínre festett betűkön és elmondta, hogy miért jött ma ide ilyen váratlanul. Megköszönte a tiarát. Úgy, ahogyan azt húsz évvel ezelőtt kellett volna tegye, és remélte, hogy az anyja jól hallja őt odafent.
Kerülő úton ment haza. Élvezte a langymeleg, koranyári estét, a város nyüzsgését. Hosszú hetek óta először érezte jól magát a bőrében. És amikor egy vörös hajú, magas férfi kedves mosollyal a kezét nyújtotta, hogy lesegítse őt a villamosról, akkor úgy érezte, hogy annyira talán már nem is ijesztő a holnap.
