– Hol van Selma?
Lucából vad düh sugárzott, Flora aggodalmas arccal pillantott a férjére.
– Nem tudjuk, nincs itt a holmija.
A férfi belerúgott a faragott koloniál székbe, ami fájdalmas reccsenéssel ütődött a falhoz, majd a földre zuhant. Épp a csodaszép rózsacsokor mellé, amit Luca Selmának szánt, de a földhöz vágta, miután megtudta, mi történt.
– Nem értem ezt az egészet, Flora. Te hol voltál?
Az idős asszony megtörten támaszkodott meg a konyhapultban.
– Vásároltam. Mire hazaértem, már csak az a boszorkány ült a nappaliban. Selma eltűnt, és magával vitte az összes csomagját.
Luca hitetlenkedve rázta a fejét.
– Mégis mit akart Mandy két év után?
– Nekem azt mondta, férjez megy, a válási papírokat lobogtatta, amit alá akart íratni veled. Kidobtam a házból, mire közölte, hogy holnap úgyis visszajön majd, nem megy haza az aláírt dokumentumok nélkül.
Luca előkapta a mobiltelefonját a zsebéből, és újra Selma számát hívta. Semmi, ki volt kapcsolva.
– Mit mondhatott Selmának?
Flora lemondóan a fejét rázta.
– Fogalmam sincs. De azt az amerikai ribancot ismerve, nem sok jót remélek.
Luca kifordult az ajtón, és a karámok felé futott. Az eső nagy cseppekben csapódott az arcába, miközben fújtatva kapkodta a levegőt.
Mióta átköltöztette Selmát a saját szobájába, és rádöbbent, még mindig képes őszinte, tiszta szerelemmel szeretni, folyton el akarta mondani neki az igazságot. Azt, mennyire balfék módon hagyta, hogy Mandy tönkretegye, azt, mennyire fájt neki a szülei elvesztése, és azt is, hogy sosem bocsátották meg neki a megbocsáthatatlant. És igen, még Sergióról is beszélni akart…
Michele az utolsó karámnál takarította az itatóvályút, Luca csuromvizesen rohant oda hozzá.
– Hol voltál délután?
A srác hatalmas szemekkel meredt rá, tekintetéből értetlenség sugárzott.
– Hát a legelőn, a tó fölött.
– Láttad Selmát vagy Mandyt?
Michele a fejét rázta, azt sem tudta, ki az a Mandy, ő már a nő elköltözése után került a birtokra.
– A francba – sziszegte Luca. Ezúttal a betonvályúba rúgott bele, amitől az egész lábfeje lüktetni kezdett. – Hol a picsába keressem?
A srác először nyelt egyet, majd nagyon halkan szólalt meg:
– A reptéren?
Luca a fejét rázta.
– Megnéztem, nem megy ma gép Amszterdamba.
– Esetleg Carmelitánál? – próbálkozott tovább óvatosan Michele. – Tegnap azt mondta nekem, hogy találkozni akarnak.
Luca minden további szó nélkül futott ki az istállóból. Sprintelt a házig, és Michele ötletébe kapaszkodva könyörgött Istenhez, hogy Selma valóban Carmelitánál legyen. Magához vette a kulcsot, papírok nélkül, bőrig ázva ugrott be a terepjáróba.
Teste reszketett a rátapadt vizes ruhától és az idegességtől. Többször a tartójába rögzített telefon után nyúlt, majd mégsem oldotta fel a képernyőt. A kormányra csapott, és nagy gázzal fordult ki az országútra.
Attól félt, ha az újságíró megtudja, hogy Carmelita lakása felé tart, elmegy, és sosem találja meg. Hiszen a birtokon sem várta meg őt, nem adott neki lehetőséget, hogy magyarázatot adjon.
Valójában nem hibáztatta ezért, ismerte a volt feleségét, aki remekül értett hozzá, hogyan tegyen tönkre mindent. Isten tudja, mit érezhetett Selma, amikor Mandy megjelent a birtokon, és a feleségeként mutatkozott be.
A vihar azonosult a férfi lelkiállapotával, az égen villámok cikáztak, az eső csak ömlött, de ezúttal Lucát hidegen hagyta a rossz időjárás. Pedig már tizenöt éve szorongott, izzadt a tenyere, és hevesen vert a szíve, amikor ilyen heves zivatarban kellett vezetnie. Az út csupán húsz percig tartott a gyér forgalomban, Lucának mindez éveknek tűnt.
Tilos helyen parkolt le, majd késlekedés nélkül rohant fel a második emeleti lakáshoz. Csengő helyett az öklével dörömbölt az ajtón, míg ki nem nyílt. Carmelita arcát látva legszívesebben a földre rogyott volna.
– Már elment – súgta a nő.
Folytatjuk…
Fotó: a szerző sajátja
