Tamás miközben a temetőben gyülekező tömeget nézte, úgy érezte, senki nem szerette apósát. Kényszeredetten ölelték meg Olíviát, vele kezet fogtak és elmormolták a szokásos részvétnyilvánító szöveget, amely üres volt. Őszinte részvétem…Miben? Valóban van ember, aki átérzi más fájdalmát? Van valaki, aki meg tudja érteni, min megy át, az, aki elveszítette a szerettét? Olcsó képmutatás az egész, gondolta ingerülten, miközben Léna is ugyanezeket a szavakat küldte neki. Ő is hazudik, hiszen pontosan tudta, hogy az öreg miatt nem vette el. Közvetve. Meg a karrier és a pénz miatt. Emiatt azonban nem őt kellett volna utálnia, hanem Tamást, de képtelen volt rá. A férfi így kettejük helyett gyűlölte önmagát.
– Tudjátok már, hogyan tovább? – kérdezte halkan a cég igazgatóhelyettese, aki érezhetően feszült volt, mert nem bízott Tamásban. Még el se temették, de ő már válaszokat akart. Harminc éve az elhunyt mellett dolgozott, jogosan hitte, hogy neki járna a vezető pozíció, elvégre a tapasztalata ezt kívánta.
– Nem! Holnap kilenckor értekezlet lesz, ott majd megbeszélünk mindent, Károly! – suttogta neki, és legszívesebben elküldte volna a fenébe. Ennyire nem fontos a hatalom, és a pénz, morogta, és nem vette észre, hogy a felesége őt nézi.
A tor csendes és egyszerű volt. Vagy harminc ember nyüzsgött a lakásban, ahol anyósa tökéletes háziasszonynak bizonyult. Egy pillanatra se esett ki a szerepéből, mindenkihez volt egy félmosolya, de titkon a lányát figyelte.
– Olívia! – lépett oda hozzá. – Volna egy perced? Szeretnék valamit megbeszélni veled.
– Most? – nézett rá a lány, aki fel sem fogta igazán, hogy eltemették az apját. Minden pillanatban azt várta, hogy belép az ajtón, zengzetes hangján elküldi haza az embereket, és közli, hogy ő halhatatlan.
– Igen, kérlek, menj apád dolgozószobájába, azonnal jövök!
Olívia engedelmeskedett, mint mindig, pedig belül érezte, hogy elindult benne a változás. Apja hatalmának láncai egyenként pattantak le a kezéről, szívéről.
Kinyitotta a sötét üvegajtót, és belépett a szentélybe, ahol apja órákat töltött, és sosem volt szabad zavarni. Még érezte szivarfüstjének illatát, amely ült a könyvekre ült, ahogy a kissé kopott bőrfotelre is, amit apja nem engedett kicserélni.
Várt. Odakint sötét volt, az udvaron pár veréb csipegetett valamit, ami épp útjába akadt. Jól esett neki a nyugalom. Nem kapcsolta fel a villanyt. Azon töprengett, hogy mi lehet annyira fontos, hogy anyja a tor kellős közepén beszélni akarjon vele. Nem sokáig kellett töprengenie, mert nyílt az ajtó, és a vékony, kissé már elvirágzott asszony belépett.
– Itt vagy? – kérdezte a sötétben, mire a lány az asztalon álló kis lámpához nyúlt.
A fény mindkettőjüket megzavarta egy pillanatra.
– Ide parancsoltál, nem? Mondd gyorsan, anya, mert a vendégeknek fel fog tűnni, hogy nem vagyunk ott.
– A vendégeket csak az étel érdekli, ebben biztos lehetsz. Abból meg van bőven. Viszont én azt akarom, hogy tudd, már nem fontos a házasságban maradnod, mert apádnak ez volt a kívánsága. Gazdag nő vagy, önálló, elválhatsz, és azt tehetsz, amit akarsz. Az életben először.
– Ahogy te is?
– Ahogy én is. Ismerlek, tudom, hogy voltak álmaid, de mind elnyomtad, mert apád nem nézte jó szemmel őket.
– Lehet, lassan már nem is emlékszem rájuk. Azt mondod, váljak el?
– Igen.
– Miért? Szerinted nem vagyok boldog? Férjhez adtál, és ez most jutott eszedbe?
– Kislányom! Vannak olyan dolgok, amelyeket a külvilág nem fogad el. Vannak olyan tényezők, amelyeket nem tudunk befolyásolni, viszont akadnak olyanok, amiket igen. Pl. az arcod.
– Most mire célzol?
– Én ismerek valakit Svédországban, aki meg tudna műteni. Tény, hogy egy vagyon lenne, de most semmi nem akadályoz meg benne.
Olívia szeme kikerekedett. Nem értette anyját, aki mindig is tiltakozott a műtét ellen. Nem hangosan, úgy nem mert.
– Ennek mi köze a válásomhoz? – nézett rá csodálkozva, miközben fél kézzel az apja asztalán lévő ceruzák között babrált.
– Ha új arcod lesz, azt választasz, akit akarsz. Tamást dobhatod, hisz nem szeret téged.
– Ezt te honnan tudod? – A lány elsápadt, mert eddig ezt még soha nem mondta így a szemébe senki.
– Utánajártam, nem most találom ki.
– Ez várható volt, nem? – Olívia nevetése hamis volt. Érződött benne némi kétségbeesés. Már az anyja is tisztában van vele?
Folytatjuk…
