Tamás tudta, hogy apósa halálával minden megváltozik. Nem képletesen, hanem a valóságban. Ült széles, minimalista íróasztala mögött, és azon gondolkodott, mit kellene tennie. Több lehetőség is felmerült benne: felállni és elmenni, hagyni mindent a fenébe, majd felnevelni a kislányát, ha Léna meghal. Vagy maradni és tovább vinni a céget, hiszen rengeteg munkája van benne, közben megvallani a feleségének, hogy van egy gyereke, akinek az anyja nemsokára nem fog élni, és kérni, hogy neveljék fel közösen, mert nekik a jelen állás szerint nem úgy néz ki, hogy lesz közös. És a legrosszabb, de a legszabadabb: elválni, a nagyszüleire hagyni a kicsit, majd eltűnni valahol a nagyvilágban, ahol nem ismeri senki. Afrika egy távoli zugában letelepedni és állatok közelében lenni, ami gyerekkora óta nagy vágya volt. Egyik sem tűnt tökéletesnek, könnyűnek meg főleg. Legszívesebben elsírta volna magát, amiért döntésképtelen, ahogy gyakran az, és ennek következményét a körülötte élők szenvedték meg.
Eszébe jutott Olívia, aki sokkal erősebb és határozottabb, mintsem sejtette volna. Ahogy a temetést, az egész szertartást irányította, több volt, mint egyszerű ügyesség. Még anyósa is meglepődött. Csodálta a feleségét, ahogy még eddig soha. A Bloody Maryt, ahogy mindenki hívta a háta mögött, és nemcsak a gimnáziumban, ahogy ő mesélte. Nehezen hitte el, hogy a saját apja nem engedte megműttetni az arcát. Úgy kezelte, mint egy élő sebhelyet, ami a saját testéből fakadt. Beteg gondolat, de már ez sem fontos, ahogy semmi nem az, amit egy olyasvalaki mondott, aki már nem evilágban él.
Marcangoló gondolatait a telefon csörgése szakította meg. Léna volt az.
– Baj van? – kérdezte aggódó hangon.
– Nem kell minden pillanatban arra számítanod, hogy meghaltam – nevetett fel a lány. – Még az is lehet, hogy addig elüt a villamos.
– Morbid humorod van – morogta, és legszívesebben jól fejbe kólintotta volna, hogy észre térjen. Léna nem viselkedett haldoklóhoz méltóan…
– Csak szerettem volna megkérdezni, ráérsz-e a hétvégén? Anyuék beszélni akarnak veled, és jó lenne találkoznod velük.
– Ez komoly? Eddig látni se akartak! Mi lett ennyire fontos?
Léna nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy Tamás rá fog jönni a válaszra.
– A szentségit neki! A kicsit akarják! – kiáltotta a férfi és az asztalra csapott.
– Kérlek, mielőtt kiborulsz, gondolkodj! Lehet, hogy nem a legrosszabb ötlet, hogy hozzájuk kerüljön.
– Léna! Nem akarok veszekedni veled, de ismersz. Soha, semmilyen körülmények között nem fogom engedni, hogy mások neveljék fel.
– A mások a nagyszülei. Még fiatalok, biztonságban lenne náluk, és nem okozna gondot nekik.
– Még mindketten dolgoznak… Persze, hogy gond lenne, de…
– Akkor eljössz és megbeszéljük?
– El, de ezen nincs mit beszélni. Léna, én mindkettőtöket szeretlek, még akkor is, ha nehéz ezt elfogadni. Erről nem vagyok hajlandó vitázni. Különben meg hogy vagy?
– Semmi különös, egyszerű nap. Nem ma fogom feldobni a pacskert…
– Elég!
– Jól van, de mindig annyira komoly vagy! Nem tudok minden pillanatban arra gondolni, hogy egyszer nem leszek, mert még itt vagyok. Ez lehetetlen, de mindenki arra akar emlékeztetni, hogy vár a Kaszás. Unom.
Tamás nem tudott mit válaszolni, mert belátta, hogy az összes félelem és reménytelenség mellett a lány valóban bátor, és soha nem sajnáltatja magát. Hogy Istennek épp ilyenekre van szüksége odafent, kis híján megértette.
– Akkor rendben, „főnök úr”? Szombaton kettőre várunk. Ne vértezd fel magad! Gyere nyitottan, és meglátod, egyezségre fogtok jutni! – Azzal kinyomta a telefont.
Arra várhatnak, gondolta Tamás keserűen, és mielőtt még visszatérhetett volna, nehéz gondolataihoz, titkárnője kukkantott be, és mosolyogva közölte, hogy már várják az értekezleten. Érezte, hogy elsápad, de intett, hogy azonnal megy. Mégse mozdult. Nagy levegőt vett, és döbbenten tapasztalta, hogy remeg a lába.
Folytatjuk…
