Tamás elköltözött. Léna sajnos egyre rosszabbul lett, de közeledett annak időpontja, hogy bemutassa szüleinek. Olívia nem jelentkezett, és ha hívta, nem vette fel a telefont. Hangüzeneteire sem válaszolt, a vállalaton belül se tudott róla senki. Még anyósa is hallgatott. Az asszony azonban szemlátomást kivirágzott. Új frizura, új ruha dukált özvegysége mellé, amely persze nem azt jelentette, hogy feketében járt. Le is fogyott.
Amikor Tamás két nappal később visszament a közös lakásukba, nem tudott bemenni. A zárat lecserélték, ami dühítette, de el is keserítette. Nem akarta elhinni, hogy felesége ennyire meggyűlölte. Nem volt ő olyan rossz férj, mint aminek beállította. Azt tette, ami a legjobb volt neki, még akkor is, ha olykor meghasonlott. Egyetlen ember szerette csak ezen a világon, mégpedig a kislánya, aki úgy ölelte, ahogy soha senki. Pa, kiáltotta, és ennyi volt neki, hogy boldog legyen, ha találkoznak.
Léna sápadtan is mosolygott rajtuk, de már régen nem volt az a nő, akit egykor szeretett. Arccsontja erősen kiugrott, szemei elvesztek arcában, és szinte negyven kiló sem volt vaságyastól.
Azon a szombaton, amikor le kellett utazni Somogyországba, egész nap remegett a gyomra. Léna szülei szörnyetegek, gondolta, és tudta, hogy a lányukon kívül mások is osztották ezt a véleményt. Anyja beképzelt, agyonsminkelt asszony volt, aki élvezte, hogy az orránál fogva vezeti a férjét. Apja pedig kifelé kemény és határozott ember benyomását kelti, de belül gyenge és döntésképtelen ember. Egyben azonban egyetértettek: gyűlölték unokájuk apját, és a világon minden pénzt megadtak volna azért, hogy lemondjon a lányáról. Erre azonban várhattak, mert bár Tamás nem volt tökéletes, apának kiváló volt.
Tudta, hogy fel fogja venni a kesztyűt, és nem várja ki, hogy Léna szülei alkalmatlanságra hivatkozva elpereljék tőle a lányát.
Léna egész úton alig szólalt meg. De ahogy közeledtek a kisváros felé, érezhetően visszatért belé az élet.
– Ne légy ellenséges velük! – mondta, amikor meglátták az első házakat.
– Hogy lennék az? Épp el akarják venni a lányomat…Öleljem a keblembre őket? Ezt nem kérheted, Léna.
A lány felsóhajtott, és azonnal köhögni kezdett.
– Jól van, jól van! – mondta gyorsan Tamás, mert megijedt. – Igyekszem jó fej maradni, de te is tudod, hogy van, amiből nem engedhetek.
– Biztos, hogy te akarod felnevelni a lányunkat? Nem gondolod, hogy jobb helye lenne messze a fővárostól, nyugodt környezetben? A szüleim szeretik őt…
– Ne kezdd! Én is szeretem, és vagyok az apja.
Azzal olyan hirtelen fékezett le, hogy az ülésben szunyókáló kislány egyből felriadt és sírni kezdett. Léna kibámult az ablakon, és megállapította, hogy házunk csinosabb lett azóta, hogy otthon járt. Új a kőkerítés, és a tuják is gyönyörűek. Szüleinek jól ment, ebben biztos volt, habár őt nem avatták be pénzügyeikbe. Nagy levegőt vett, és mosolyogni próbált. Sejtette, hogy anyja szörnyülködni fog, és azért is, hogy beteg, Tamást fogja hibáztatni. A fék hangjának hallatán valóban megjelent a kerítésnél egy terebélyes asszony, akinek erősen kékre volt mázolva a szeme, és ceruzaszoknyája kiemelte minden zsírpárnáját. Ez azonban szemmel láthatóan nem zavarta őt.
– Kislányom! – kiáltotta és már sírt is.
– Anya… – suttogta a lány, és hagyta, hogy anyja szinte egész testével betakarja.
– Nagyon sovány vagy…Nem hittem volna, hogy ennyire.
– Ilyen ez anya, de ne aggódj, jól vagyok! Várj, kiveszem a kicsit, már nagyon szeretne futni. Nem bírja az utazást! – Azzal megfordult, és a férfira pillantott. Tamás erőltetetten elmosolyodott, és a kezét nyújtva bemutatkozott.
– Tudom, ki maga! – hangzott a gőgös válasz. – Ha a lányunk nem szeretné, már rég elgázoltattuk volna valakivel.
A vendég hátrahőkölt, mire az asszony gúnyosan felnevetett.
– Nem kell mindent komolyan vennie! Ez csak amolyan somogyi vicc akart lenni. Na, jöjjön, az uram bent várja!
Léna kiemelte az ülésből a még álmosan pislogó kislányt, és letette, de neki esze ágában sem volt futni, majd elindultak a hatalmas, kétszintes ház felé. Egy haldokló, egy férfi, akit legszívesebben eltettek volna láb alól, egy házigazda, aki gyűlölte az egész rá váró délutánt, és egy kislány, aki a levegőben érződő feszültségtől alig tudott lépkedni. Anyja kezébe kapaszkodott, majd riadtan pislogott az apjára.
– Pa! – mondta, és testével jelezte, hogy azt szeretné, ha apja felvenné. Ettől a férfiba visszakúszott az élet, és diadalmasan elvigyorodott.
Folytatjuk…
