„– Menj csak! Gondolkozz és dönts, ahogy neked jó! – mondta végül. Azzal gyengéden megölelte a lányt és elindult lefelé a part felé.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Másnap fáradt ébredés után Viki nagyon rosszkedvű volt. Amióta Splitben volt, egyszer sem érezte ennyire nyomorultul magát. Legszívesebben világgá ment volna, mert a hazugságot és a kétszínű játékot nehezen bírta.
Tudta, hogy ami benne zajlik, az nem világmegváltó, nem újdonság és milliószámra élik meg az emberek, de vele először fordult elő. Két fiú, két élethelyzet és mindkettőben jól érezte magát. Ha párhuzamosan futtathatná a kettőt, talán akkor elégedett lenne, vetődött fel benne. Ebben nem volt biztos. Haragudott Zoranra, aki felkavart benne mindent. Haragudott önmagára is, hogy hagyta neki, pedig ha mélyebben elgondolkodott, akkor érezte, az a kaland jelentéktelen volt, gyorsan jött és meg gyorsabban múlt el. Felesleges ennyi energiát pazarolnia rá. Ha mindez így volt igaz, akkor miért fájt érte annyira a szíve?
Aztán ott volt Franco, a lovag, aki mindig ügyelt rá, hogy ő királylány legyen. Külön készített neki apró ebédadagokat, hogy gyorsan bekaphassa. Tudta, hogy nem szereti a kagylót meg a rákot, így a tengeri herkentyűket lehagyta a minipizzáról. Minden szavát megjegyezte, elraktározta majd adandó alkalommal meglepte valami kedves gesztussal.
Szabadnapos volt, ami végtelenül jól jött neki, mert elmerülhetett a gondolataiban. Feküdt az ágyban és élvezte, hogy hűvös a reggel. Odakinn csak a kabócák ébredeztek, vagy nem aludtak soha, mert csattogó hangjukkal a nap bármely órájában képesek voltak ébresztőt fújni.
Eszébe jutott, hogy Lucával már napok óta nem beszélt rendesen, de mégse akarta hajnali hatkor zavarni. Úgy látszik azonban, hogy Luca fenn volt, mert üzenet érkezett tőle, méghozzá SOS jelzéssel. Felkapta a telefont és már nyitotta is meg.
Luca elmondta, hogy apjuk megelégelte Viki „kalandozását”, ahogy ő fogalmazott, és kiszedte belőle, merre van a kisebbik lánya. Égre-földre esküdözött, hogy nem akarta megmondani, de apjuk erőszakos volt, így kibökte. Ennek viszont egyenes következménye lesz, hogy a napokban megérkezik Splitbe, mert telefonon keresztül nem akar ilyen komoly dolgot intézni. Így mondta. Komoly dolgot. Viki nem nagyon értette, hogy tulajdonképpen mit akar. Elvégre huszonnégy éves volt, nem rángathatja haza a fülénél fogva, mint egy elcsatangolt kölyköt. Már az is meglepő volt, hogy utána jön.
Nem meglepő, hanem hihetetlen. Talán mégis szereti őt? Talán fontos annyira, hogy végre az életben először elbeszélgessenek úgy, hogy mindkét fél meghallgattatik? Aztán legyintett. Az emberek nem változnak. Főleg ötven felett. Ha az apja ide akar utazni, annak más oka van. Talán nyaralni szeretne a közelben és útba ejti a várost és őt is. Csak azért, hogy megint fitogtassa a fölényét. Mást nehezen tudott elképzelni. És persze zsarolja a pénzzel, ami neki van, a lányának meg nincs.
Mindenesetre nem lett jókedve a hírtől. Annyit ír vissza, hogy áll a találkozás elébe. Nem ijed meg, már nem gyerek, akit csak úgy le lehet szidni, mert rossz fát tett a tűzre. Jöjjön csak nagyhatalmú és kemény apja, meg fog lepődni azon, hogy lánya, akit nem két hete nem látott, hanem már évek óta alig, mekkorát változott.
Elmosolyodott és nagyot nyújtózott. Az események ilyen fordulata életében először nem ijesztette meg. Biztosan nem véletlenül kapja az élettől ezeket a helyzeteket, gondolta egyre magabiztosabban. Bele kell állnia, különben megismétlődnek.
Úgy döntött, sétálni megy, de most nem a partra, hanem buszra száll és Omisba utazik, hogy még véletlenül se legyen azon a helyen, ahol belebotolhat valamelyik srácba. Megvizsgálja az érzelmeit és dönteni fog. Soha életében nem játszmázott, most sem fog. Talán fájni fog neki a döntés, de ez nem jelenti azt, hogy jól vagy rosszul döntött.
Omis Splithez képes jóval kisebb város, de ettől függetlenül forgalmas és hangulatos. Kicsit olyan, mint egy tipikus adriai képeslap. Hihetetlenül kék tenger, ódon házak, a kikötő, amelyet kopár hegyek fognak közre azonnal megragadta. Leült a parti sétányon és figyelte a kacsákat, amik a hajók között bukdácsoltak a vízben, vagy épp úszó szigeteken lebegve evickéltek tova. Még nyolc sem volt, így nem tartott attól, hogy a turisták tömegesen árasztják el a partot. A boltok is épphogy ébredeztek, némelyiknek most pakolta ki a hirdetőtábláját egy-egy frissebb árus.
Viki úgy döntött, felmegy a Mirabela erődbe, ami a város fölé tornyosult. Valaha kalózok lesték onnan nem fenyegeti-e a várost támadás. A középkorban ugyanis kalózok foglalták el ezt a festői helyett.
Miközben felfelé kaptatott a fényesre kopott kőlépcsőkön egyre csodálatosabb látvány tárult elé. A tenger a maga fenséges nyugalmával olyan látványt nyújtott, amelyben az emberi szív csak megnyugodni tud.
A pénztáros még csak akkor pakolgatott a fülkéjében és intett a lánynak, menjen csak, nem ér rá, most vele foglalkozni.
Az erőd üres volt és nyugodt. Ilyen pillanatokért érdemes élni, gondolta a lány, amikor már hazafelé tartott a buszon. A látvány, ami elé tárult leírhatatlanul gyönyörű volt. Amikor leszállt és elindult a Blue Palace felé, azonnal megérezte, hogy történt valami. Ugyanaz a rossz előérzet kerítette hatalmába, mint előző nap.
A teraszon korai vendégek kávéztak, csevegtek, látszólag semmi nem zavarta ezt az idillt. Átvágott az éttermen és úgy gondolta, beköszön Francohoz, mert furdalta a lelkiismeret az előző este miatt. Érezhetően kimértebb volt vele, amit a fiú nem tett szóvá, de észrevett.
Mielőtt azonban belépett a konyhába, az iroda felől hangok szűrődtek ki. Éva asszony nevetgélt valakivel.
Ejnye, de jó kedve van, gondolta, ami talán azt is jelentette, hogy majd nem szekálja halálra az alkalmazottait. A konyhában ketten készítették elő a zöldségeket, de Franco nem volt köztük, pedig szerette felügyelni a dolgokat.
Beköszönt, de a többiek alig figyeltek rá, mert elmerültek a munkában és a saját beszélgetésükben. Nem akarta őket zavarni, és Franco után sem akart túlzottan érdeklődni, inkább becsukta az ajtót és elindult kifelé, amikor Éva asszony ujjnyira nyílt ajtaján kiszivárgott egy olyan mondat, amit nem lehetett félreérteni:
– Szükséged van egy olyan nőre, aki megtanít a jóra, nem? – mondta Enikő anyja. Viki megtorpant. Nem akart hallgatózni, de egy ilyen kijelentés nem hagyja nyugton az embert.
Válasz nem érkezett.
– Senkinek nem kell tudnia róla. Hogy ne érezd magad rosszul, megemelem a fizetésed is.
Válasz megint a csend volt.
– Nem mondhatod, hogy nem vagyok kívánatos vagy izgalmas nő! Te viszont nagyon dögös vagy. Első pillanattól kezdve vágyom rád.
Viki azt hitte, kibuggyan belőle a nevetés. Soha senki nem hitte volna el, hogy ezeket a szavakat Éva asszony kimondja. Az a decens, határozott asszony, vajon kinek kínálkozik fel ilyen szemérmetlenül? Gyorsan végigfutott az agyán, hogy ki jöhet szóba, de volt vagy három-négy pincér, esetleg beszállító és két szakács is, bár az egyik idősebb volt. No meg ott volt Franco is. Miközben ezen töprengett, valaki felállt odabenn. Megnyikordult a szék. Ettől a lány megijedt és elslisszolt.
Hihetetlen volt a jelenet és Éva asszony kéjesen nyivákoló hangja is. És megint hol volt a férje? Vagy friss húsra vágyott?
Ahogy kiért az udvarra, nagyot szippantott a friss levegőből és majdnem megint kibuggyant belőle a nevetés.
– Mitől van ilyen jó kedved? – szólalt meg valaki mögötte.
– Á, semmiség – válaszolta gyorsan, mert Enikőnek csak nem mondhatta meg, hogy mit hallott.
– Örülök, hogy jól érzed magad! De nem is csoda – kacsintott a lány. – Láttalak Francoval, ne is tagadd! Csak azt nem tudom, ki volt az a másik?
Mielőtt azonban választ kaphatott volna, összegörnyedt és feljajdult.
– Enikő, mi van veled? – ugrott oda Viki, de a lány addigra már a földre rogyott.
– Valami nagy baj lehet – suttogta és lenézett a combjára. Nadrágja mentén vörös vércsík folydogált.
– Azonnal hívom a mentőt! – kiáltotta a másik. – Minden rendben lesz!
Leguggolt mellé és átölelte a halottsápadt lányt, akinek lábán egyre szélesebb lett a kifolyó vér útja.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
