Blue Palace – 16. rész – Enikő kórházba kerül

“– Enikő, mi van veled? – ugrott oda Viki, de a lány addigra már a földre rogyott.
– Valami nagy baj lehet – suttogta és lenézett a combjára. Nadrágja mentén vörös vércsík folydogált.
– Azonnal hívom a mentőt! – kiáltotta a másik. – Minden rendben lesz!”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A mentő tizenöt percen belül megérkezett. Enikő azalatt nem mozdult, csak csendesen sírdogált. Viki berohant Éva asszonyhoz. Kopogott és azzal a lendülettel már nyitotta is az ajtót.

A nő épp telefonált, már nem volt nála senki, de egy mozdulattal Viki torkára forrasztotta a szót. Mutatta, hogy most nem ér rá, pedig sejthette, hogy nem piszlicsáré dolog miatt zavarják. Arca idegesen rángatózott, valakivel veszekedett. A lány azonban nem hátrált. Felvillant előtte Enikő hófehér arca és nem bírta tovább.

 
 

– Asszonyom, Enikő rosszul van! Vérzik! – kiáltotta.

A nő rámeredt és kinyomta a telefont. Viki tudta, hogy az arcát és azt a mondatot, amit akkor mondott, soha nem fogja elfelejteni. Igazi megkönnyebbülés volt rajta és két szót tudott kinyögni:

– Hála istennek!

A szörnyeteg, mondta ki magában. Van anya, aki így reagál?

– Hívtam a mentőt – mondta gyorsan és úgy tett, mintha nem hallotta volna azt a két gyalázatos szót. Az asszony felugrott és Viki után indult.

Az események ezután felgyorsultak. A mentősök gyorsan elszállították a lányt, az anyja vele ment. A dolgozók közül páran tanúi voltak a jelentnek és mind tudták, hogy nagy a baj. Már, ha az a baj, amit ők annak gondolnak.

Viki nyugtalanul járkált fel és alá, majd visszament a lakásába. Leült a küszöbre és azon gondolkodott, hogy miért lesz egyes anyákból angyal, másokból pedig érzéketlen bestia. Eszébe jutott a saját anyja, akinél kedvesebbet soha nem látott. Talán túlságosan is az volt, alázatos és szolgálatkész. Valóban a családjáért élt, főleg a két lányáért, amit férje nem díjazott. Érezte, hogy szeméből kigördül az első könnycsepp. Anya, suttogta, mennyire jó lenne, ha itt lennél velem…

Franco akkor ért oda. Leguggolt mellé és magához ölelte.

– Hidd el, minden rendben lesz! – mondta kedvesen.
– Nem is tudom, mi az a rendben! Mit kívánjak Enikőnek?
– Talán azt, hogy, jobban legyen, aztán majd odafent eldöntik, megszülessen-e a baba vagy sem!

A lány ránézett és megnyugtató tekintetében annyi bölcsesség ült, hogy menten elárasztotta a szerelem. Ez a fiú mindig tudja, hogy mit kell mondani. Azt is tudta, hogy neki szüksége van vigaszra.

– Éva asszony szívtelen nő – mondta nagy sokára.
– Megkeményedett. Valószínűleg sok bánat érte. Nem tudunk róla semmit.
– Értem én, de fel nem foghatom, hogy a gyerekével kapcsolatban hogy lehet valaki ilyen.

Franco megsimogatta a fejét és gyengéden megcsókolta.

– Jaj, kicsikém, nem ő az első asszony a világon, aki nem érez igazi anyaként. A természet kibabrált vele. Valószínűleg ő sem akart anya lenni.
– Te mióta vagy ilyen megértő?

Franco szeme elfelhősödött.

– Nem erről van szó. Egyszerűen megtanultam, hogy nem szabad azonnal ítélkezni. Lehet, hogy a megroppant szív mögött sokkal több fájdalom van, mint sejtenénk.
– Igazad lehet… Bár ma nem ezt tapasztaltam Éva asszonynál…

A srác váratlanul elhúzódott.

– Ezt hogy érted?

Viki elmesélte, hogy kihallgatott egy beszélgetést. Azt is hozzátette, hogy nagyon kellemetlenül érezte magát.

– Nem tudom, kibe lett szerelmes vagy kit akar megkaparintani, de félelmetes, hogy egy közülünk, és az is az, hogy ennyire nem bírta visszafogni magát.
– Én voltam az, akinek ezeket mondta – jegyezte meg a fiú és mélyen a lány szemébe nézett.

Viki lemerevedett.

– Te? És nem küldted el? Nem mondtad neki, hogy szálljon le rólad?
– Mondtam, de nem ilyen szavakkal!
– Akkor hogyan?
– Tapintatosan. Engem anyám arra nevelt, hogy ne mondjuk ki azonnal, amit gondolunk. Egy kicsit távolodjunk el, és próbáljunk a mondanivaló mögé látni!
– De Franco, az a nő felkínálkozott! Fel akart szedni téged, aki nála dolgozol! Én nem értelek téged.

Franco legyintett.

– Csak egy kétségbeesett nő próbálkozása volt. És nem én voltam az egyetlen. Már több srác mesélte, hogy náluk is próbálkozott, aztán, ha nem jött össze, békén hagyta őket. Abban reménykedem, ért a szóból. Minek megalázni valakit, aki ilyen méltatlan helyzetbe hozza magát?

Viki nem egyezett ezzel. Ő legszívesebben a betonba döngölte volna az asszonyt. És ő még az apjához hasonlította! Nem, ez a nő rosszabb volt nála, sokkal rosszabb. Egy kegyetlen szuka, aki mindenkire vadászik, aki él és levegőt vesz, no meg a nadrágjában az van, ami neki hiányzik.

– Most mennem kell! Szólj, ha valamit megtudsz Enikőről – mondta Franco, és átölelte a lányt, aki nem simult hozzá engedelmesen. Továbbra sem értette és nem is tudta elfogadni ezt a megértő hozzáállást. Az ő fejében ott zakatolt az a hála istennek is, amely kiszaladt egy anya száján, aki azt sem tudta pontosan mi történt, de abban reménykedett, hogy a lánya elvetél.

A délután azzal telt, hogy mindenki susmusolt az étteremben, kivéve a tömegesen érkező turistákat, akik semmit nem tapasztalhattak a fennálló feszültségből.

Viki úgy döntött, elmegy úszni, mert nem bír az étterem közelében maradni annyira ideges. De semmit sem segített a helyzeten a tenger, mert Luca felhívta.

– Nem akarok vészmadár lenni, de apa elindult. Úgy tudom, viszi az új nőjét is, és beszélni akar veled.
– Ezt nem mondod komolyan! Mit akarhat? Csak nem jelenti be, hogy megnősülne?

Luca felnevetett.

– Nem lennék meglepve, bár szerintem csak nyaralni mennek!
– Akkor minek ez a felhajtás? Miért kell okvetlenül találkoznia velem? Észre sem vette, hogy eltűntem, erre most idejön? Nekem ehhez semmi kedvem sincs.
– Meg kell hallgatnod, ő az apánk!
– Luca, eddig nem voltál ennyire a pártján! Történt valami? Érzem, hogy valamit nem mondasz el!
– Rémeket látsz! Én csak azt mondom, hallgasd meg, beszélj vele, ettől nem dől össze a ház.
– Ma mindenki fenemód megértő – válaszolta félhangosan, amikor Luca visítva elköszönt, ugyanis a legkisebb gyerek épp a lépcső tetején készült fejesugrást bemutatni.

Már négy óra elmúlt, amikor kikászálódott a vízből, és evett egy szendvicset. Ahhoz képest, hogy egy menő étteremben dolgozik, szendvicsre fanyalodik, gondolta haragosan. Nagyon rossz kedve volt. Egyetlen emberben bízott, aki talán megéri ezt, mégpedig Zoran. Írt neki egy gyors üzenetet, mire az volt a válasz, hogy hat után ráér, addig dolgozik, de alig várja, hogy lássa a lányt.

Alighogy letette,  megint csörgött a telefonja.

Éva asszony kereste.

– Viktória, úgy tudom szabadnapos vagy – kezdte. Hangja a megszokottnál jóval csendesebb volt. – Megtennéd, hogy bejössz a kórházba? Küldöm a címet!
– Persze asszonyom! Azonnal! Enikő jól van?
– Igen, elvetélt, volt egy kisebb műtétje, de nem akarom egyedül hagyni.
– Sietek, ahogy tudok! Istenem, csak legyen jól!
– Ülj taxiba! Addig nem megyek el, de szükség van rá, hogy valaki erőt öntsön belé. Én nem tudok!

Ezt a hangot, ezt a hangszínt még nem hallotta Viki. Még ilyen keserűen soha nem beszélt hozzá. Lehet, hogy mégiscsak van szíve, kérdezte, majd felrohant a kőlépcsőkön átöltözni. Miközben zuhanyozott, már tudta, hogy talán elhamarkodottan ítélte meg mind a nőt, mind Francot, de azért nem bújt ki belőle Teréz anya. Az a két szó, az a váratlan reakció a fülében csengett és nem engedte megbocsátani.

Gyorsan magára kapott egy pántos ruhát meg egy könnyű szandált és már rohant is kifelé vizes hajjal, kipirult arccal, mert egyetlen dolog számított csak: Enikővel akart lenni, aki elveszítette a babáját, előtte a szerelmét és ez a kettő épp elég volt ahhoz, hogy összeomoljon.

Előző rész
Következő rész:

Blue Palace – 17. rész – Kórházban

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here