„Az ember boldog akar lenni, de leginkább érteni szeretné, miért nem az.” (Albert Camus)
A boldogság az egyik leggyakrabban használt szavunk, mégse értjük. Dobálózunk vele, ígéretek mögé bújtatjuk, egyesek tanítani próbálják, mások egész brendeket építenek rá, de ha őszintén megkérdezzük magunktól, boldogok vagyunk-e, zavarba jövünk. Egyesek szerint nem bonyolult a recept: pénz, egészség, szerelem, harmónia, hírnév, a sorrend változó. Valóban csak ennyi lenne? Akkor vajon miért nem boldog minden gazdag és híres ember, aki nem beteg?
Gyerekkorunk boldogsága egyszerű: öröm, nevetés, biztonság. Felnőttként egy csomó feltételhez kötjük, és a távoli jövőbe helyezzük. Majd boldog leszek, ha lesz egy jól jövedelmező állásom, karrierem, házam, gyerekem, nyaralóm, jobb testem, nyugodtabb életem, mondjuk, de ezek egyszerre sosem érkeznek meg. Nincs olyan kapu, ami belépve megkapnánk mindent, amire vágyunk. A boldogság ezért mind távolabbra kerül, nem tűnik el, csak hiába nyúlunk utána.
A mai, modern világban sokkal többet beszélünk a boldogságkeresésről, mint eddig bármikor, mégis most vagyunk a legbizonytalanabbak benne. Tudjuk, hogy mit kellene éreznünk, mit diktálnak a körülmények, mégse érezzük gyakran. És ez is, mint sok más, szorongást kelt bennünk. Ha adott, amire vágytunk, ha jól keresünk, sikeresek vagyunk, ha gyerekeink is sok örömöt okoznak, akkor vajon miért nem vagyunk boldogok?
A boldogság nem tartós, nem állandó érzelmi állapot. Pedig mennyire szeretnénk, ha az lenne. Olyan, mint az időjárás. Hol süt a nap, hol meg esik az eső bennünk, de idővel megint kiderül és be is borul. Hamis az a kép, amely azt sugallja, hogy a boldog ember a föld felett jár, hálás, mosolygós, kedves és segítőkész. Valójában az is lehet boldog, aki beteg, szorong vagy kételkedik. A boldogság nem a szenvedés hiánya, hanem a remény, hogy majd minden jobbra fordul.
Boldogok sokszor úgy vagyunk, hogy észre se vesszük. Belefeledkezünk egy alkotásba, a gondoskodásba, a szerelembe.
Nem hajszolható, de ha megtesszük, csak kudarc ér minket. Gyakran akkor tölt el bennünket, amikor nem figyelünk rá. Legtöbbször utólag válik felismerhetővé, amikor kimondjuk, hogy úristen, nem is tudtam, hogy boldog voltam. Egy korszak, egy kapcsolat végén, amely elromlott, gyakran tudatosul bennünk, hogy a csendes elégedettséget semmibe vettük. Jelen időben is lehetünk boldogok, nemcsak visszarévedve, vagy épp futva a jövő után.
Életünkben vannak olyan időszakok is, amikor a boldogság nem létkérdés. Nem rá koncentrálunk, mert az alkalmazkodás, a gyász, a túlélés sokkal fontosabb. Ilyen a valódi világ. A probléma nem ott keletkezik, hogy nem vagyunk mindig boldogok, hanem hogy elvárjuk másoktól és magunktól. Sokan mondják, hogy kerülik a negatív embereket, mert zavarják őket, de ha belegondolunk, akkor pontosan ilyen az élet: a jó és a rossz nem felváltva van jelen benne. Hamis azt remélni, hogy a jó után mindig rossz jön. Talán, egyszer, de ne arra álljon rá az agyunk.
A ma pillanataihoz kell(ene) kapcsolódnunk, ami a 21. század emberének végtelenül nehéz. Vagy hazudja a jót, vagy képtelen megélni. Hogy ne maradjon le a közösségi élet elvárásaitól, inkább elképzeli, milyen is lehetne az élete, és arról posztol hamis tényeket. A mindennapok fényeit, illatait, örömeit nem veszi észre, vagy csak ritkán, mert azok egyszerűek és természetesek. Süt a nap, szépek a virágok, nevet a gyerekünk vagy a szüleink egészégesek, nem tűnik jelentősnek, ahogy az sem, hogy csinosak vagyunk, vagy épp nem fáj semmink. Pedig a boldogság jelen van. Nem, mint állapot, hanem mint lehetőség. Talán csak így létezik. Nem látható, de érezhető és tapintható, ha figyelünk rá. Ahogy ma is, holnap is.
„A világ nincs tekintettel rád, ezt jegyezd meg: soha nem fogja a kényelmetlenségeid miatt átalakítani magát, hogy könnyebb legyen az élet. A világ csak akkor figyel oda az igényeidre, amikor boldog vagy, és nyújtanád a pillanatot, amíg csak lehet. Olyankor ugyanis koszos ujjával megfogja a percmutatót, és orvul előrepöccenti, hogy az idő gyorsabban teljen. Nehogy már egy másodperccel tovább tartson a boldogságod a kelleténél!”
(A. M. Aranth)
