Léna már nem szerette Tamást. Nem úgy, mint régen, nem úgy, mint egy éve, de nem volt neki közömbös. Érzelmei azonban megkoptak és már régen kiadta volna útját, ha nem jön ez a betegség. Fiatal anyák nem lesznek rákosak, mondta egyik kolléganője, de tévedett. Ő az lett, és napról napra fogyott, ahogy a betegség felzabálta a testét.
A férfi rég nem volt az az álomlovag, akiért akár meg is halt volna, istenem, de rossz ma erre gondolni, mégis biztos volt benne, hogy kislányukat csak ő tudná felnevelni valódi szeretetben. Nem rossz ember, csak gyáva és túlságosan szereti a pénzt és a hatalmat, nem beszélve arról, hogy a házassága segített a szintén beteg szülein anyagilag. Megértette és elfogadta, de már nem tudta becsülni. Saját szüleire azonban semmiképp nem akarta bízni a lányukat, csak akkor, ha valóban nincs más lehetőség. Megígérte anyjának, hogy hazaviszi Tamást és ők megmondták, nem köntörfalaznak, hogy közlik vele, igen szívesen vennék, ha lemondana a kicsiről. Jobb helye lesz náluk. Nem szegények, a házukban van hely, kertjükbe elférne egy egész óvoda, egyszóval ideális egy kisgyereknek, aki nemsokára elveszíti az anyukáját.
Az ebédlő óriási volt, akár egy lakodalmat is meg lehetett volna rendezni benne. Az asztal minimum 12 főre szólt, de lehet, hogy húszan is elfértek volna körülötte. A falakról barátságtalan őz- és vaddisznófejek bámultak az érkezőkre, a sarokban pedig egy két lábon ágaskodó medve fogadta őket. Úristen, milyen ízléstelen, gondolta a lány, de apja finoman megveregette a hátát:
– Látod? Átrendeztünk mindent, és most olyan lett, mint amilyennek mindig is szerettem volna. Tetszik?
– Ijesztő! – felelte őszintén, és érezte, hogy anyja csúnya pillantással fojtja belé a szót.
– Nem ijesztő, csak te nyafogós vagy! De ne aggódj, az unokámat még vadászni is elviszem, és láthat egy-két gidát is! Ha nagyobb lesz, segít kizsigerelni, ugye kicsikém? – Azzal lehajolt és megsimogatta a kislány fejét. Tamás kikerekedett szemmel bámulta a házat, és nem tudta, hogy álmodik-e vagy valóban medve áll a kandalló mellett.
– Ez valódi? – nézett a házigazdára, aki azonnal mérges lett.
– Nem, az asszony rendelte az internetről. Mi a fenét gondoltál? Én lőttem Erdélyben és hazahoztuk. Van ott bőven, a helyiek még örültek is, hogy eggyel kevesebb látogatja a kukáikat.
Léna anyja elnevette magát és intett, hogy foglaljanak helyet.
– Gyertek bátran! Remélem, szereted a vaddisznópörköltet! – nézett a fiúra. – Isteni lett. A vadászok majdnem mindig remek szakácsok. Az én férjem pedig a legjobb, akit ismerek. Biztos vagyok benne, hogy nem tudsz majd betelni az ebéddel.
Tamás ebben nem volt biztos, de igyekezett jó képet vágni a dicshimnuszhoz. Ahogy elfoglalta a helyet, amit az asszony kijelölt neki, erőt vett rajta a szorongás. Érezte, hogy a veríték finoman csordogál a hóna alatt, pedig nem is volt izzadós típus. Léna apja, aki a dicsérettől még inkább eltelt, kedvtelve nézett az unokájára és a nejére kacsintott. Tetszett neki, hogy a kislány élénk és mosolygós, ugyanis az asztalnál ülve feloldódott.
– Szedek neked, jó? – kérdezte a ház úrnője unokája apjától, de nem várt választ.
Jól telerakta a tányérját és intett, hogy lásson neki. Ám ahogy Tamás a szájához emelte az első falatot, azonnal megkezdte azt a monológot, amely nem illett sem az ebédhez, sem a helyzethez. A terebélyes asszonyt azonban semmi nem tudta volna visszatartani, még lánya megrovó tekintete sem, aki hiába csóválta fejét, sehogy sem tudta jobbá tenni ezt a találkozást.
– Fiam – kezdte az asszony, – egyél csak nyugodtan, hallani azért hallasz, ha eszel, ezért nem várok tovább, elmondom, hogy mik a terveink.
– Anya! Legalább Mimit hagyd ki az egészből! – csattant fel élesen Léna.
– Ugyan menj már! Baba még, semmit nem ért, és ennél jobb alkalom sose lesz. – Férje miközben szedett, erőteljesen bólogatott.
– Szóval, nem kertelek. Mi az unokánkat akarjuk. Te úgyse vágysz arra, hogy igazi apja legyél, ezért az a kérésünk, hogy mondj le róla, és mi ezt természetesen jól megfizetjük.
Tamás kezében megállt a villa. Felemelte a fejét, és egyenesen az asszony szemébe nézett. Várt pár másodpercet, nehogy kibukjon a száján egy irdatlan káromkodás, aztán csendesen, de határozottan ennyit mondott:
– Soha! És erről többet egy szót sem kell ejtenetek.
– Értünk mi téged, de tudod, mi a helyzet. És a pénz miatt nem kell aggódnod. A kislánynak ezerszer jobb helye lesz nálunk, mint veled, aki nem is akartad őt igazán.
A férfi elsápadt. Lassan, mintha egy filmet forgattak volna, letette a kezéből az evőeszközt és felállt.
– Ezt nem kell és nem is fogom tovább hallgatni. Léna, én most hazamegyek. Ha akarsz, jöhetsz velem, ha nem, akkor majd hívlak! – Azzal a kislányához lépett, nyomott egy puszit a fejére, és kisétált a házból.
– Te idióta! – ordított fel az asszony a férjére meredve. – Tegyél már valamit, ne zabálj! Elmegy. Nem ez volt a terv!
A házigazda felnézett a tányérjából, megcsóválta a fejét, és ne izgatta fel magát túlságosan.
– Majd visszajön! – közölte, és a friss fehér kenyérrel tunkolni kezdte a sűrű szaftot. Mimi apja után fordult és sírni kezdett.
Folytatjuk…
Fotó: Fernando Gutieres: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/divat-szemely-no-ules-13037527/
