Előre bocsátom, hogy az élménybeszámoló, ami következik, szubjektív. Arról mesélek, amiket megéltem, és nem azt írom meg, amit bizonyos helyek meglátogatás után elvárnak az emberek egy hazaérkezőtől. Ezért a könnyen megsértődés, kikérem magamnak és a nekem van csak igazam-korában, amikor a kedves olvasó belemerül az élmények taglalásába, gondoljon arra, hogy a szerző saját érzéseit tolmácsolja anélkül, hogy valakit meg akarna bántani.
Bosznia és Hercegovina a Balkán közepén fekszik, nem tagja az Európai Uniónak, amit a határ átlépésekor azonnal megtapasztalhatunk. Nem megy gördülékenyen, várakoztatnak, eleve ráérősek, és nem izgatja őket különösebben, hány autó vagy busz sorakozik belépésre. Mi Horvátország felől érkezünk, tele Split varázsával, pompás őszi idő és a tengeri szél bőrünk alá kúszó illatával, így kicsit meglepődünk. Tudjuk, hogy a telefonálás drágább lesz, persze az internet is. Ami majd később feltűnő lesz, az az, hogy mennyire kevés helyen, gyakorlatilag sehol nem lehet kártyával fizetni. Az ország pénzneme a konvertibilis márka, amit szívesebben látnak sok helyen, mint az eurót. Persze a jó kereskedő tudja, hogy minden bevétel fontos, ám pl. mosdókban több helyen még véletlenül se akarják elfogadni az 50 centet, ahogy máshol, vagy netán az egy eurót. Közli a néni, aki alig akar felpillantani a telefonjából, hogy váltsunk az utca végén. Igaza van, csak az említett pénznemet muszáj elköltenünk, ha váltottuk, mert otthon a fiókban hiába őrizzük. Kivéve akkor, ha vissza akarunk majd térni.
Miután kiderül, hogy minden rendben, a magas, jókiállású határőrt int, hogy mehetünk, de egyelőre a senki földjén át a horvát területekről bosnyák oldalra, majd ott is lezajlik a lassú tortúra, elvégre az EU-ból érkeztünk. Fél óra múltán robogunk Medjugorje felé, ami a hívők szent helye lett az utóbbi időkben. Az idegenvezető elmondja, hogy a 80-as évek elején egy aprócska, poros falu volt, sáros utakkal és mélyszegénységgel. Ehhez képest a 81-es jelenések után ma úgy néz ki a hely, mintha most nőtt volna ki a földből vadonatújan. Egyetlenegy régi ház sincs, csak panziók, hotelek, kegytárgyárusító boltok, éttermek és minden lakóépület friss, tiszta. Nyoma sincs a falunak, mutatóban se maradt meg ház, amely felidézné a régi települést. Lássuk, mi történt 1981-ben Medjugorjében, ami kiváltotta ezt a változást:
„1981. június 24-én 18 óra körül hat fiatal a medjugorjei plébániáról: Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković, Ivan Dragićević, Ivan Ivanković és Milka Pavlović, a Crnica hegyen, melyet Podbrdonak is hívnak fehér tüneményt láttak karjában a gyermekkel. Meglepődtek és megijedtek, ezért nem léptek közelebb hozzá.
Másnap a napnak ugyanabban az órájában, 1981. június 25-én közülük négyen: Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković és Ivan Dragićević erős késztetést éreztek arra, hogy oda menjenek, ahol előző nap látták Azt, akit a Szűzanyaként ismertek fel. Csatlakozott még hozzájuk Marija Pavlović és Jakov Čolo. Így rajzolódott ki a medjugorjei látnokok csoportja. Együtt imádkoztak és beszélgettek a Szűzanyával. Attól a naptól kezdve minden nap megjelent nekik a Szűzanya, akár együtt voltak, akár nem. Milka Pavlović és Ivan Ivanković többé soha nem látták a Szűzanyát.”
Amikor aztán a kilencvenes évek rendszerváltozása után megnyílhatott volna a szélesebb plénum előtt, érkezett a délszláv háború, és ezzel együtt az évszázad egyik legborzalmasabb eseménye. A jelenések hegyét helyi fegyverkereskedő lőtérnek használta, a horvátok haláltáborokat hoztak létre a település közelében, ahol bosnyákokat és szerbeket vallattak és kínoztak, a háború tetőpontján pedig szintén horvátok elrabolták a mostari püspököt, félholtra verték, és fogságba vetették, amíg az ENSZ különítménye ki nem szabadította. Ezt követően nem csoda, hogy az időközben felcseperedő gyermekeknek látomásaik során legtöbbször a béke szó hangzik el. Ennek köszönhető, hogy hívei nem csupán Szűz Máriaként emlegetik, hanem a Béke Királynőjeként is. Ehhez képest a poklot is megjárta a falucska lakossága, ahogy egész Bosznia.
A katolikus egyház még mindig nem tekinti természetfelettinek a jelenéseket, állítólag a Szűz Mária a mai napig minden hónap 25-én kinyilatkozik az azóta többgyermekes szülővé váló látnokokon keresztül, évente több mint 2.000.000 zarándok látogat el a városba. Igen, kétmillió. Medjugorje Bosznia-Hercegovina legtöbb vendégéjszakával rendelkező turisztikai attrakciója. Az egész város mára már úgy van felépítve, hogy minél hatékonyabban tudja fogadni és kiszolgálni az ide érkezőket. Mindenhol újonnan épült panzió, étterem, kávézó. A busz berobog a főtérig, ahol villámgyorsan leszáll róla 40-50 zarándok. Tömeg. Bazár. Instant katolikus Las Vegas. Pólók, képek, baseball sapkák, szobrok mind-mind hirdetik, hogy itt bizony a Szűz Mária jelent meg. Giccs, giccs hátán.
A hely az idők során a töméntelen turistának köszönve elveszítette minden vallási jelleget. A hívők térden állva járják be a stációkat, csókolgatják és simogatják a Feltámadt Krisztus szobrát. Vasárnap lévén mise misét követ, amelynek a szabadban megvan a maga összetartó és kissé hipnotikus hangulata, mert az emberáradat együtt mormolja az imádságokat, amelyek szövege évszázadok alatt alig változott. Kivülálló kicsit azt érzi, mintha elvarázsolták volna őket.
A Feltámadt Krisztus szobra a másik látványosság Szent Jakab igen új temploma mellett. A szobor térdéből állítólag gyógyító nedvesség szivárog, régebben csak az egyikből, most már mindkettőből. Az emberek áhítatosan tapogatják, kendőkkel törölgetik, ölelgetik a szobrot, mert csodát remélnek. A szobor lába már alaposan kifényesedett az idők során. Megfigyeltem, a kendők szárazak maradtak, legalábbis amíg én ott álltam. Egy biztos, a helynek nem sok köze van Szűz Máriához. A pénzről szól, hiszen vannak üzletek is, ahol nagyker áron lehet rózsafüzért venni. Nincs olyan tárgy, amin ne lenne a rajta egy szép hölgy képe, aki természetesen nem hasonlít egy zsidó asszonyra, mert az európai ember fehér, sápadt nőként képzelte el a középkorban és ez így is maradt meg a köztudatban, ahogy Krisztus ábrázolása is. El kell mondanom, hogy számomra, egy szobor csókolgatása nem más, mint bálványimádás. Ha valaki hisz, megtalálhatja Istent bárhol, nem kell ahhoz szobrokat ölelgetnie.
Egyszóval hatalmas csalódás a hely. Ordít róla a haszonszerzés. Minden és minden arról szól, hogyan tudnának a jelenésekből pénzt csinálni. Hová lett mára az egész lényege?
Folyt. köv.
Forrás: kulturvandor. hu
Kép forrása: Pinterest
