„Na jó apukám, azt hiszem most tényleg kitaláltam valamit!”
rontottam be a bejárati ajtón tegnap este 20:15-kor, amikor kis családom már meleg kakaót szürcsölgetve, megfürödve, az időjárás által megkövetelt őszi pizsamában üldögélt a kanapén és a netflixen nézték a közös sorozatunk következő epizódját. Már ki sem akadtam azon, hogy ebből az epizódból ma kimaradok – majd reggel a lányom elmeséli a kocsiban suliba menet három mondatban – hiszen megszokták már, hogyha év eleji szülői értekezlet van, akkor pokróc, víz, kávé és három napi hideg élelem.
Próbáltam utánanézni pszichológiai tanulmányokban, hogy milyen „parent-fóbia,” állhat annak a hátterében, hogy a tanárok minden szeptemberben beültetik a szülőket az iskolapadba, és órákon át magyaráznak nekik a tábla mellől, mintha még mindig kisdiákok lennének.
Tisztelet a kivételnek (de olyat még nem láttam), akinek esetleg egyszer is eszébe jutott volna, hogy mondjuk a padokat körberendezi és mint egyenrangú fél, beül a szülők közé. Hogyan is jutna eszébe? Hiszen ahhoz előbb annak kellene eszébe jutnia, hogy „egyenrangú fél” a szülőkkel…., na ebből leginkább a „fél” szót kell megjegyezni. Az ugyanis benne van a szülők szemében rendesen. Az első egy órában általában csak azt hallgatjuk, hogy milyen nehéz lesz ez az év (juhé, micsoda kedvcsináló!), és hogy mi mindent kell megvenni majd ahhoz, hogy az oktatás a lehető legmagasabb színvonalú lehessen.
Úgymint rotring, pontosan az a szögmérő és körző, amit kérnek és tengernyi, megjegyezhetetlen füzet és hogy el ne felejtsük bekötni a könyvet, meg a matrica hova kerüljön és a ceruzák is eltűnnek (ezek a trehány gyerekek!) így aztán azokba is írjuk bele a gyerek nevét…(Mi vaaan????)
Aztán újabb monológ arról, hogy a gyerekek fegyelmezetlenek (a kedvenc szavaim egyike amúgyis… a másik az értekezlet) és nem mindig a feladatra koncentrálnak, néha még humorizálást is megengednek maguknak és akkor is beszélnek, ha nem kérdezik őket.
Ne máááááár…..
És hát a napközi, na az aztán már katasztrófa mit művelnek, mert nem igaz, hogy nem bírnak még a 10. órában is fegyelmezetten ülni és dolgozni 11 évesen, na de komolyan….
Azt hiszem ez, úgy a 70. percben volt az a pillanat, amikor valami lassan kúszni kezdett a mellkasomból a fejem felé, ami – valószínűleg – egyre vörösebb és vörösebb lett, jelezve, hogy nem sok választ el attól, hogy megemeljem a jobb napokat látott iskolapadot és egy elegáns mozdulattal a napközis tanár felé hajítsam. Persze szigorúan csak gondolatban…. Mind tudjuk, ő is és én is, hogy nem tehetem, hiszen a prepubertás küszöbén álló negyedikes jegyei múlhatnak rajta. Mi szülők egyet tehetünk, hogy évente egyszer, irtó nagy kussban ülve végighallgatjuk az ömlengést, amire – ebben biztos vagyok – egész nyáron készülnek.
Már-már elvesztettem a reményt, és a 38 éve rám jellemző világmegváltó erő kezdett kiszállni belőlem, amikor egyszercsak megjelent előttem a pofonegyszerű megoldás.
Igen! Ez lesz a Nagy Ötlet! A Beszólós Szülő Szülőire Ügynökség megalapítása.
Megvan a tökéletes gyilkosság sztorija? Két idegen utazik a vonaton, először és utoljára találkoznak és megbeszélik, hogy mindketten megölik a másik párját. Így senki nem kötheti össze őket, ismeretlen elkövető, erről ennyit.
Nos, van aki érti már mire gondolok? Nem, nem feltétlenül gyilkosságra. Ok, elfogadom, hogy én nem szólhatok be a gyerekem osztályfőnökének, vagy napközis tanárának, nem mondhatom el, hogy amit beszél, az nettó marhaság. Én nem…., de egy másik anyuka, akinek a gyereke több km-re innen jár egy másik iskolába…. ő beszólhat! Neki nincs mit veszítenie!
Nincs más dolgunk, mint hogy bérelünk egy beszólós szülőt, aki büntetlenül elmondhatja szülőin amit egyébként mind gondolunk, de semmi bántódása nem esik az őszinteségéért sem neki, sem a gyerekének.
Ezzel a zseniális ötlettel eltelve, boldog mosollyal az arcomon vészeltem át a maradék másfél órát a levegőtlen tanterem szűk padjaiban.
Persze illúzióim nincsenek, a mindennapokban semmi lényeges nem változna, de talán a szülői értekezletek egy kicsit viccesebbek lennének. 😊
