Igen, felmentem az irodájába! Igen, megcsodáltam formás hátsóját egy pillanatra, amikor magam elé engedtem, hogy kinyissa az ajtót. Mert addig udvarias volt ugyebár, talán az én fenekemet vizsgálta. Te jó isten, miket képzelek én? Biztosan van kétszáz csitri az életében, aki heti nyolcszor edz, és sokkal érdekesebb, mint én. Törlés, törlés, még gondolati szinten is! Az iroda tágas volt, hipermodern, kanapé sehol. Nocsak. Ez meglepett.
– Szép hely, szép kilátással! – mondom, mert a sötétítő még be van húzva.
– Szeretek itt lenni! Ez a minimum! – feleli, és máris fény úszik a szobába. – A munka leköt és élvezem.
Mindez úgy zajlik, hogy menet közben letesz az egyik fotelnek nevezett valamibe és utána varázsol világosságot.
– Hogy van a lábad? Nem néz ki valami jól! – jegyzi meg, és már készíti is a vizes rongyot.
Meg valami kenőcsöt keres húzódásra. A lábam viszont ezt nem tudja, és úgy dönt, nőnie kell, mert akkor mutat a legrosszabbul, ha úgy néz ki, mint a szomszéd néni visszeres, kék lábszára a nap bármely szakában, amikor csak megmutatja. Gyűlölöm. Közben a férjem jár az eszemben, aki most vad szexorgiákról fantáziál, nekem meg közben meg egyre inkább sajog mindenem odalent. Egészen lent. Nem máshol. Amikor a bokámra tekeri, felszisszenek. A krémet egyelőre nem használja, talán jobb is.
– Mintha most jobb lenne! – közlöm, de ez nem igaz. Hogy lenne jobb kettő perc alatt? Azért mégse maga a Szentlélek szállt meg, és küldött gyógyulást.
– Szerintem, csak a hideg miatt! Csinálok egy kávét addig, jó?
– Jó! Nem tartalak fel? El is mehetek! Így is nagyon hálás vagyok a segítségedért. Hidd el, ez nem volt betervezve!
– Sejtettem, de ne aggódj! Időm, mint a tenger. Fáj?
– Egyre jobban. Pedig csak egy kis lépés volt…
– De nagy ugrás az emberiségnek? – néz rám kedvesen, de szemében van valami, amitől nem tudom, hogy gúnyolódik-e, vagy csak oldani próbálja a feszültségem.
– Hát ebből nem lett az.
– Figyelj, ha nem javul, beviszlek a kórházba. Mégiscsak miattam ért baleset. Ennyit megtehetek.
Felnevetek. Milyen kedves és bolond! Bár fiatalabb lennék! Bár más lenne minden! Bár ne neveltek volna hűségesnek! Azon csodálkozom, hogy a férjem kibírja, hogy nem telefonál. Eljátssza, hogy kemény. Legyen is, nekem is ez jutott, amikor ő valóban félrelépett. Tagadta, de nincs nő, aki hinne ilyenkor. Most én is tagadni fogom. Hinni viszont ki fog? Ezen most nem gondolkodom.
– Cukorral, tejjel? – kérdi Albert. Bólintok. Egyre dühösebb vagyok magamra, a gondolataimra, az ostoba természetemre, a játékra, ami rosszul sült el. Pedig lehetett volna nagy kaland is.
– Mi lesz otthon, ha hazaérsz? Balhé vagy hallgatás? – Néz rám és leteszi elém a kis fekete asztalra a habos kávét, mellé két cukrot.
– Még nem tudom. Azt se tudom, melyik lenne jobb.
– Ugye, tudod, hogy jó nő vagy? – néz a szemembe olyan mélyen, hogy elpirulok. – Tényleg nem érdemled meg a veszekedést, jó lenne, ha inkább törődne veled. Mert ez a baj, igaz?
– Te valami lélekgyógyász vagy titokban?
– Nem, de az eseted tipikus. Minden házasságban eljön ez a pont. És véleményem szerint a nők ezerszer jobban törődnek magukkal, mint a korabeli férfiak. Így volt ez a szüleimnél is.
– Aha! – A kávé finom és forró, szóhoz se jutok, mert van minden ebben a pár mondatban. Közhely, érettség, a szülők felemlegetése célozva a koromra. – Hány éves vagy?
– Harminckettő – feleli lazán. Én negyvenhat. De nem mondom ki. Minek?
– És a munkának élsz? Rendben van ez így?
– Ejnye, kedves Niki! Hogy jutottunk ide? Sarokba szorítottalak és kapálózol?
– Nagyon bölcs vagy! – nevetem el magam. – Mégis azt mondom, semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Van közös múltunk, nem dob el az ember mindent azonnal, mert menet közben unalmassá vált.
Albert megcsóválja a fejét.
– Akkor is ezt mondanád, ha két hónap lenne az életedből? – Hangja üres és szenvedélymentes.
– Nem tudom, de nem annyi van, legalábbis nem tudok róla. Remélem, neked se.
– Ki tudja? – jegyzi meg titokzatosan.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
