Miközben rengeteg szó esik arról, hogy a mai gyerekeknek szinte mindent szabad, és bármit megkaphatnak, amire ránéznek, kevés szó esik azokról, akik életében nem a biztonság, a jólét és a feltétlen szeretet a természetes. Őket valahogy elfelejtjük, és a társadalom feszengve figyeli, hogy képtelen változásokat eszközölni.
Gyerekkor elvileg a szeretetről, a felhőtlen pillanatokról és a világ felfedezéséről kellene, hogy szóljon, de vannak olyanok, akiknek a gyerekkora maga a pokol. Kiszolgáltatottak, magányosak és szeretet nélkül élik napjaikat. A bántalmazás ezer meg ezer formáit élik meg saját otthonukban, de nem mernek szólni. A fizikai ütlegeken túl, ott van a közöny, a megalázás és az elutasítás is, amely sokszor jobban fáj a pofonoknál. Ha valakit gúnyolnak, nem ismernek el, akit magára hagynak, gyakran jobban szenved, mint akinek zúzódás van a testén, mert neki a lelkén maradnak a sebek. A gyerekek sokáig nem tudják, hogy nincs ez rendben, hogy erőszak részesei. Íme néhány a sok esetből:
Bence (10)
„Otthon minden apróságért verés járt. Hol egy kisebb pofon, hol egy akkora nyakleves, hogy nekiestem az asztalnak. Baj volt, ha hangosan beszéltem, ha kiborítottam a tejet, vagy nem pakoltam el magam után a konyhaasztalról. Sokáig nem tűnt fel senkinek, én meg nem mondtam. Először a tesitanárom kérdezett rá, hogy mitől mozgok nehézkesen, de nem akartam válaszolni. Amikor beszélni kezdtem, már nem volt megállás. Féltem, hogy apa bajba kerül, de attól is, hogy én is. Végül kivettek a családból, és most nevelőszülőknél élek. Ők nem bántanak sose.”
Lili (13)
Mindig azt hallottam otthon, hogy béna vagyok, hogy nem viszem semmire. Nem vertek meg, csak gúnyolódtak rajtam. Persze azt se hagyták ki a szüleim, hogy kövér vagyok, pedig nem voltam, legfeljebb dundi. De mindketten sportoltak, így szálka voltam a szemükben a mérhetetlen étvágyammal. Én azt hittem sokáig, hogy jót akarnak nekem a beszólogatásokkal, de akárhányszor kinevettek, mindig többet ettem utána. Sokáig képtelen voltam elhinni, hogy értékes vagyok. Terápiára kellett járnom, mire elfogadtam.”
Marci (16)
„Láthatatlan voltam, bármit tettem. Apám mindig azzal jött, hogy azt hitte, belevalóbb leszek, nem ilyen pipogya. Amikor kamaszodtam, még inkább elfordult tőlem, mert vézna voltam és sportolni se akartam. A lányok se érdekeltek egy ideig. Amikor megpróbáltam öngyilkos lenni, akkor megijedt, és utána megpróbált közeledni, de már nem hittem neki. Végül elkezdtem járni egy segítő közösségbe, azóta jól vagyok. Jobban.”
Emmi (9)
„Anyát alig láttam józanul. Volt, amikor bezárt a kamrába és ott felejtett. Olyan is előfordult, hogy én fektettem le, mert a küszöbön hevert, már nem tudott bejönni, mert kidőlt. Az osztályfőnököm figyelt fel arra, hogy mennyire álmos vagyok, és elalszom az órákon. Ja, apa rég elhagyott bennünket, még három se voltam. Soha nem keresett, a szülinapomon se. A keresztanyám vett magához egy idő után, anya szerintem fel se fogta.”
A gyerekek sokszor nem tudják, hogy hogyan és kinek beszéljenek a fentiekhez hasonló helyzetekről. Félnek a következményektől, a büntetéstől, és gyakran úgy hiszik, nem szerethetők, vagy rosszak és megérdemlik a sorsukat. Az sem elhanyagolható, hogy szeretik a szülőt, aki bántalmazza őket. Szeretik és mentegetik.
Mit tehetünk mi, felnőttek, ha ilyesmit tapasztalunk?
- Először is higgyük el, amit mesélnek. Ne kérdőjelezzük meg, ne legyintsünk rá. Ha megnyílt egy gyerek, kezeljük bizalmasan és teljes odafigyeléssel.
- Lépjünk, mert nem elég a beszéd. Hívjuk a családvédelmet, a Kék Vonalat, jelezzük a védőnőnél, az iskolában és keressünk megoldást, ha van rá módunk.
- Vegyük észre, ha a gyerek megváltozik, szomorú, visszahúzódó vagy szorongó lesz. Látni fogjuk, ha viselkedése elüt a megszokottól, ha nem eszik rendesen, kedvetlen vagy kimerült.
Nem a gyerek feladata, hogy túlélje a gyerekkorát! A család ügye nem mindig magánügy, és ne féljünk beleavatkozni, mert jobbá tehetjük egy gyerek életét. Bátornak kell lenni, mert minden gyerek megérdemli, hogy élete jobb irányt vegyen. Ahogy azt is, hogy szeretetben és biztonságban nőjön fel. Ehhez azonban kell egy rokon, egy tanár, egy szomszéd, aki nem fél, aki nem tűri, amit tapasztal, és kezébe veszi a dolgokat.
Kép forrása: Pinterest
