„A tejeskávé-lány” munka után hazaérve kijózanodott. A beszélgetés vége felé egyenesen utálta Benedeket, aki úgy evett, hogy közben a morzsa hullott ki a szájából, ugyanis csak ömlött belőle a szó, ahogy a nyál is fröccsent, ami a morzsák után maradt. Haragudott magára, hogy miért nem ment oda Dávidhoz, és kérdezte meg tőle, miért baj az, ha valaki szereti a munkáját. Valami oka kell, hogy legyen, mert arca akkor fagyott le, amikor erről kezdtek beszélni. Kicsit meg is sértődött, de ahogy elkezdett neki hiányozni a józan, kissé száraz humorú fiú, azonnal megváltoztak az érzései. Este úgy feküdt le aludni, hogy másnap illatos és szép lesz, és majd odalibben elé, és kacéran megkérdi, van-e kedve sétálni egyet munka után a Normafánál.
Másnap azonban zuhogott. Még ha össze is jött volna a beszélgetés, a kirándulás semmiképp, és reggel hiába álldogált a járdán jó messzire a pékségtől, hogy észrevegye a srácot, bőrig ázott, de ő nem jött. Orrát lógatva vette meg a szokásosat, és elindult dolgozni, pedig aznap mindenhez volt kedve, csak a munkához nem. Vivien, a csinos és rátarti főnök ahogy elsétált asztala mellette és megcsóválta a fejét:
– Ha nem ismernélek, azt hinném, ábrándozol! – jegyezte meg. – Ne feledd, kilenckor megbeszélés, és hozok nektek egy új kollégát, aki majd felpezsdíti az életet idebent. Remek szakember.
Eliza felnézett rá, és megforgatta a szemét. Ezt a mondatot már sokszor hallotta, aztán a remek szakemberek leléptek, és nem maradt utánuk más, csak egy rakás papírmunka, pezsgés meg semmi. Kilenc előtt két perccel kezében egy mappával vonult át a nagy tárgyalóba, és menet közben, a liftben gyorsan megállapította, hogy már megint hízott egy kicsit, mert szoknyájának dereka elég rendesen bevág a húsába. A sok latte és croissant váratlanul kiabálni kezdett, és a gomb mintha szót fogadott volna, és sehogy se akart volna a lyukba kerülni. Mire helyet foglalt, már alig kapott levegőt, de nem is kellett neki sok, mert a főnök osztotta őket rendesen. Trehánynak és motoválatlannak nevezte az asztal körül ülőket, ami nem volt mindenkire jellemző, mégis megkapta a fejmosást.
– De ne aggódjatok, hoztam valakit, aki majd kézbe veszi a dolgokat! A házak maguktól nem épülnek fel, megújulni se tudnak, de íme egy profi, akinek ötletei révén mi lehetünk a legjobbak a városban. Bemutatom nektek Varga Benedeket, fogadjátok őt szeretettel. Úgy hiszem, a neve mindenki számára ismerősen cseng.
Eliza felkapta a fejét, és döbbenten meredt arra a fiúra, akiről azt hitte, színész lett. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint pár napja, amikor találkoztak, még a pulcsi is ugyanaz volt, amit a kék inge fölé felvett. Az új munkatárs cseppet sem volt meglepve, hogy bámulják, inkább csak mélyen meghajolt, mintha színpadon lenne, és ennyit mondott:
– Üdv! Nem azért jöttem, hogy mindent kézbe vegyek, ahogy Evelin gondolja…
– Vivien… – jegyezte meg valaki halkan, de Benedek, a sötéthajú, markáns arcú újonc nem jött zavarba. Ki se javította magát.
– Szóval, nem kell aggódnotok, kicsit felrázom az irodát és itt se vagyok! – Ezt olyan arccal mondta, mintha viccelne, pedig csak a nagyképűség sütött át mondandóján.
– Remek… – morogta Eliza és a megbeszélés további részében nem nézett volt osztálytársa felé.
– Szervusz, Tejeskávé! – állította meg az ajtóban Benedek, és épp ettől akart megmenekülni, de már nem lehetett. – Van nálam egy habos, ha kérnél!
– Benedek, a humorod ellenállhatatlan! – válaszolta, és már el is tűnt, nehogy valakinek feltűnjön, hogy ismerik egymást.
Kis szobájában leült az ablak mellé, kibámult, és az jutott eszébe, hogy a kicsinyke kávézó, aminek terveit egy hete le kellett volna adnia a cégnek, most is ott hevernek az asztalon, mert nem merte megkörnyékezni a főnököt, aki szerint ő még nem tart azon a szinten, hogy önállóan tervezzen. Lepillantott az esős parkolóra, a ványadt kis fákra, és a betontömbökre, amelyek a szürkeségben még szomorúbban vették körül a területet, és egyszeriben megpillantotta Dávidot. Épp az egyik lépcsősoron futott fel a bejárathoz. Az A-hoz, amely a legmesszebb volt az övékétől. Felugrott, és úgy elkezdett rohanni, ahogy csak bírt. „Véletlenül” találkozniuk kell, gondolta, ha már kihagyta a reggelit. Miközben átvágott az egész épületen, nem vette észre, hogy cipője sarka vészesen inog, és ahogy megállt, hogy megigazítsa ruháját és nagy levegőt vegyen a véletlenhez, gond nélkül a kövön maradt, ő pedig úgy dőlt el, mint a liszteszsák. Oldalra és tompán. Arra sem volt ideje, hogy rendesen letegye a kezét, mert a lendület alaposan megtréfálta.
– Azt a leborult… – kezdte, de valaki megállt mellette.
– Nem le, hanem felborult! – hangzott a javítás, amelyet most legszívesebben cifra mondattal törölt volna el, de a hang megállította.
Eliza a földön hevert, cipője sarka odébb, harisnyája mintásra szakadva, és épp csak felpillantott, amikor Dávid a kezét nyújtotta felé.
– Nagyon vicces! – morogta. – A filmekben felkapják ilyenkor a nőt – tette hozzá idegesen, de a fiú vagy nem ismerte ezt egy filmből sem, vagy esze ágában sem volt felnyalábolni őt.
– A filmekben esetleg! – mondta kimérten, de végül felsegítette. – Úgy látom, szükséged lesz egy új cipőre vagy pillanatragasztóra. Ez utóbbival szolgálhatok.
Eliza úgy nézett rá, mintha fel akarná nyársalni a szemével. Elpirult és felkapta a cipő sarkát, ami a kövön árválkodott, majd hosszasan a fiú szemébe nézett.
– Megoldom! – suttogta, majd bicegve elsietett. Ennyit a véletlenről! Hogy a fenében van az, hogy az életben semmi nem olyan szép, mint a filmekben, gondolta keserűen. Észre se vette, hogy Dávid derűs arccal néz utána, majd elindul az ellenkező irányba.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
