Amikor Dávid visszaérkezett a frissen vásárolt zárral, azonnal észrevette a változást. Nem azért, mert nagyon jó emberismerő volt, hanem a lány arcára volt írva minden. Emellett az előszoba tele volt ismerős illattal, amelyet gyűlölt. Vivien évek óta ugyanazt a parfümöt használta, szinte a védjegye lett, így már sejtette, hogy a változás nem véletlenül következett be.
– Bejöhetek? – állt meg az ajtóban, mire a lány csak bólintott.
– Szóval itt járt a volt feleségem – mondta, és letette a kis csomagot a tükör alatti polcra.
– Igen.
Ez a tömör igen több volt, mint egy látványos cirkusz, több, mint egy számonkérés.
– Nála dolgozol, nem lep meg.
– Miért nem mondtad?
– Csak nemrég tudtam meg. Mit mondtam volna? Hé, mondj fel, mert az a nő egy kígyó?
– Kérlek, ne gyere ezzel a rég bevált maszlaggal! A feleségek mindig rosszak, ha valakit meg akar kapni egy férfi. Még sosem hallottam olyasmit, hogy van egy megértő és szép feleségem, de nekem te kellesz.
Dávid elmosolyodott.
– Igazad van. De ez a múlt. Egyszerűen nem álltam készen beszélni minderről. Hiszen még azt se tudtam, köztünk mi van.
Eliza megrázta a fejét.
– Hogy elég közhelyes legyek, közlöm, hogy a múltad az előbb a jelenem volt, épp beszólogatott és elvitte a kabátodat. Otthon megtalálod, ezt üzente.
– Ez komoly? – Dávidot elfutotta a méreg.
Vivien túllépett minden határt, és fel nem foghatta miért, ugyanis nem szerette őt. Tudta és érezte, elengedni mégse engedte el. A birtoklási vágya nagyobb volt a becsvágyánál, amely azért a feje búbjáig ért.
– Kérlek, menj el! Nem akarok több gondot. Elég volt mára ennyi. Még azt se tudom, hogy menjek be a munkahelyemre, ahol mindenki tudni fog rólunk, és majd gúnyosan sugdolózni kezdenek. Ne hidd, hogy egy percig is kíváncsiak az én verziómra.
– Igazad van. Itt a zár, és keress valakit, aki lecseréli! Sajnálom, ami történt. Tényleg sajnálom…
Azzal megfordult, és olyan gyorsan tűnt el, mintha ott se lett volna. Eliza becsukta az ajtót, és legszívesebben a földhöz vágta volna a zárat, de azzal nem oldott volna meg semmit. Pedig jól indult…Milyen ártatlan volt a kezdet azzal a kávécserével! Csak egy könnyed játék, de a végére már tragikomédiába torkollott. Ebben a nagy városban neki épp azzal az egy emberrel kellett találkoznia, aki a főnöke férje? Miféle sorsot szőnek neki a fentiek? Valószínűleg most dőlnek a nevetéstől! A hülye, aki kis híján belehabarodott egy fickóba, aki kedves volt hozzá! Micsoda szerencsétlen teremtés!
Ezalatt az irodában két emberben is forrt a düh. Az egyik Benedek volt, aki tudta, hogy nem hagyja annyiban az eseményeket. Egyikük se úszhatja meg, hogy megszégyenítette. Ki fogja találni, hogyan leckéztesse meg őket. A fiúval nem lesz gondja. Csak szól a haverjának, és ő intéz neki egy idiótát, aki egy kis anyagért bárkit megverne. A telefonja után nyúlt, és Zsigának csak annyit írt, hogy szüksége lenne egy Supermanre. Nevetséges, hogy így hívta a drogos haverjait, de neki mindegy. Ha jön valaki, akkor tőle maga a Télapó is lehet, csak tanítsa móresre azt az alakot. Nem kell túlzásba esni, pár rúgás, meg egy orrba nyomás és rendben is lesznek. A válasz azonnal megérkezett. Egy vigyorgó fej felkiáltójellel. Ez azt jelentette, hogy személyesen bonyolítják le a dolgot, nem telefontéma. Még jó, hogy Zsiga tartozik neki, így magyarázkodnia sem kellett, különben sem volt szokása. Így működik ez régi iskolatársak között. Elégedetten hátradőlt, és alig várta, hogy este összefussanak és megtörténjen a cserebere. A lányt azonban nem akarta másnak átengedni. Legfeljebb ráijeszt egyik este hazafelé tartva, hogy érezze, nem feledkezett meg róla. Miközben tervein agyalt, nem kerülte el figyelmét, hogy Vivien milyen haragosan csapta be maga után az ajtót.
– Na, még egy elintézendő ügy! – gondolta vigyorogva, és felállt.
Bizonyára örülni fog neki, ha most meglátogatja. Benedek megnyalta a szája szélét, mint egy jó kutya, ha elég nagy csontot lát. Majd mintha mi se lenne természetesebb, bekopogott újdonsült főnöke ajtaján.
– Később! – kiáltott ki a nő. Hangjában akkora ingerültség volt, hogy nagyon komoly indokkal kellett rendelkeznie annak, aki be mert hozzá lépni.
– Most van a később, szépségem! – morogta a fiú, és lenyomta a kilincset.
Vivien a kis asztal mellett állt, amin máskor a kávé várta, most azonban épp italt töltött magának.
– Nem korai ez még? – kérdezte a belépő, és aggodalmat erőltetett az arcára.
– A később rád is vonatkozik! – hangzott a válasz. – Hagyj magamra, nem hiszem, hogy létfontosságú, amit akarsz.
– Te vagy létfontosságú! – búgta Benedek.
Vivien felnevetett. Belekortyolt az italba, és szeme összeszűkült.
– Húzz a francba! – kiáltotta.
Benedek arcán megfagyott a mosoly. Még ő is? Nem, ez már több a soknál. Halkan becsukta az ajtót, és közelebb lépett. Miután a nő nem szólt semmit, elkapta a karját és magához húzta. Olyan erővel csókolta meg, hogy szinte összekoccantak a fogaik.
– Barom! – kiáltott fel a főnök, de nem tolta el.
Folytatjuk…
