Másnap reggel Eliza fejfájással ébredt, de ez nem változtatott azon, amit még elalvás előtt eldöntött. Fel fog mondani és az se számít neki, hogy a kollégáit kedveli. Ilyen a világ, ha váltani kell, váltani fog. Őt senki ne ugráltassa, csak mert úgy érzi, a markában van. Miután felkelt, megivott egy nagy pohár vizet, hogy ne legyen annyira kótyagos, majd lezuhanyozott, és besütötte a haját. Amikor készen volt mindennel, már, ami a külsejét illeti, érezte, ideje a belső restaurálásnak is. Értsd kávé, péksüti. Ezért határozott mozdulattal behúzta az ajtót, amelyen senki nem cserélt zárat, és elindult a pékségbe, amely mostanában már nem okozott neki annyi örömöt, mint a „Dávid-időszakban”.
A mosolygós hölgy a pult mögött a szokásosabbnál is kedvesebben nézett rá, és amikor átnyújtotta neki a megszokott rendelését, titokzatos arccal közölte, hogy nem kell fizetnie, a hét cechjét már állta valaki.
– Az lehetetlen! – mondta mérgesen, de azért nem bírt a szívével.
– Nem viccelek, higgye el, kisasszony! Jóképű és vidám fickó volt, én nem hagynám a maga helyében szó nélkül.
A lány elmosolyodott, és kis híján visszafordult, hogy felkeresse a lovagot, de nem merte. Jobbnak látta, ha az előtte álló felmondásra koncentrál. Ezért nagy levegőt vett, és kilépett a tavaszi, enyhén langyos reggeli forgatagba, és azonnal el is vágódott, mert elgázolta egy rolleres, aki nem számított rá, vagy csak nem figyelt.
Eliza elvágódott, egyenesen a bolt előtti kis bokor tövébe zuhant. Kirepült kezéből a zacskó és a kávé, és mindkettő elterült a járdán, míg ő a füvön hevert, de még hallotta, hogy valaki felsikolt. Azt már nem látta, hogy kik hajolnak fölé, de az egyik a mentőt emlegette, a másik a fekete kapucnis fickót szidta, aki esztelenül száguldott el nem törődve a balesettel. Mielőtt azonban tovább hallgatta volna a távolinak tűnő zajokat, elveszítette az eszméletét. Csak akkor tért magához, amikor már a kórházi ágyon feküdt, és meglepve vette tudomásul, hogy a bal karja be van gipszelve. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és biztos volt benne, hogy képzelődik, ugyanis a kórterem ajtajában Dávid sziluettjét vélte felfedezni. Istenem, teljesen meghibbantam, motyogta, majd lehunyta a szemét.
A fiú megfordult, és elmosolyodott. Az orvos megnyugtatta, hogy nincs komoly baj, tény, hogy a hölgy csuklója eltörött, de sokkal rosszabbul is járhatott volna. Így majd a vőlegénye gondoskodik róla, jegyezte meg kedvesen. Azzal el is köszönt, mert mint mondotta, vagy egy tucat beteg vár rá, mert ebben az időszakban, egyre többen kerülnek be apróbb balesetekkel, amelyeket a roller és a figyelmetlenség okoz. Dávid tűnődve nézte a távozó hátát, és hálát adott a sorsnak, hogy vannak még olyanok ezen a világon, akik tudnak mosolyogni munka közben. Nem beszélve a szakmaiságukról.
– Hogy érzed magad? – lépett oda a lányhoz, aki sápadtan bámult rá, és semmiképp nem akarta elhinni, hogy valóságos.
– Te ki vagy? – kérdezte, és egészen tágra nyitotta a szemét.
– Eliza! Ne viccelj! Az orvos nem mondta, hogy emlékezetkiesésed van!
– Az orvos? Az, aki előbb az ajtóban állt?
– Igen.
– Ő nem tudhatta… Hogy kerültem ide, és te mit keresel a szobámban?
– Ez egy kórház. Baleseted volt. Tényleg semmire nem emlékszel? – Dávid szája legörbült, és ijedtsége kezdett pánikra váltani. Ő nem gondolta, nem is sejtette, hogy ilyen komoly a sérülés, ezért kis híján felordított a tehetetlenségtől. Arca elkomorodott, színt váltott, mire a lány jóízűen felkacagott.
– Jaj, ha láttad volna most magad! – nevetett hangosan, mire Dávid szeme összeszűkült haragjában.
– Nem vagy vicces! – mordult rá. – Megijedtem.
– Tudom, láttam, de azt akkor se értem, hogy te hogy kerülsz mindig oda, ahol én vagyok, kedves vőlegény…
– Mit mondhattam volna neki? Különben be se engedtek volna. Ott voltam a közelben, amikor elgázolt a rolleres. Hallottam, hogy sikoltasz, és rohantam. A többit meg sejtheted.
– Én hogyhogy nem láttalak?
– Elveszítetted az eszméleted, és amikor magadhoz tértél, akkor is a munkáról hablatyoltál. Olyasmit, hogy lesz, ami lesz, felmondasz…
– Ó! – ezzel Eliza újra lecsukta a szemét, és úgy érezte, a csuklója törését kivéve, megérte, hogy újra láthassa a fiút, aki férj, nős, és akibe akkor is kezd beleszeretni, ha nem szabad.
– Pihenj csak! Bent tartanak, hogy kiderüljön, nincs-e nagyobb baj, de én vigyázok rád! – hajolt oda hozzá, és finoman megpuszilt a haját.
– Köszönöm.
– Haragszol még rám? Tényleg fel akarsz mondani, vagy csak az ütés miatt beszélsz félre? – Szeme pajkosan felfénylett, mire a beteg megrázta a fejét.
– Jaj, még ez is fáj… – nyögte.
– Ne aggódj, nem a betonra estél, ami kész szerencse. Holnap, ha minden rendben lesz, hazaviszlek. Jó?
– Haza?
– Igen! Addig megcsinálom a zárat, és a többi nem számít.
– Dávid? – szólalt meg újra Eliza. – Kérhetek valamit?
– Bármit.
– Hoznál nekem valamit inni?
– Örömmel, te bolond nőszemély! Addig el ne menj! – Azzal felnevetett, és felszabadultan rohant ki a kórteremből. Úgy, mint aki tudja, hogy minden rendben lesz.
Folytatjuk…
