El akartam menni egyetemre, de pont akkor lettem terhes. Szakítanék én a Józsival, de hát úgysem találok itt jobbat. Eljárnék futni, de munka után már nincs erőm. De, de, de.
Igen, az élet igazságtalan! Valaki a brit királyi családba születik, valaki meg Miskolc-Avas lakótelepre. A baj csak az, hogy ha majd a halálos ágyadon fekszel, és nem teljesítetted be az álmaidat, akkor hatalmas, fájdalmas üresség fog tátongani a szívedben. Függetlenül attól, hogy honnan indultál.
Sőt, a nagy átlagnak igenis meg kell küzdenie mindegy egyes fillérért, álomért, a wellness-hétvége a többség ölébe nem pottyan oda csak úgy. Azt látom, hogy sokan nem merik megélni az álmaikat, nem akarnak érte tenni, Inkább csak végigvegetálják az életet, úgy is lesz valahogy alapon.
Hiszen vegetálni egyszerűbb, kényelmesebb, és valljuk be, a többségünk már volt ebben az állapotban – még ha csak átmenetileg is. Persze a lényeg inkább az, hogy ne ragadj meg benne, de ha már egyszer lefelemenetbe kapcsolt a mozgólépcső, tripla erővel kell felkúsznod megint az alapállapotba. Jobb inkább folyamatosan mozgásban lenni, és egy pillanatra sem elengedni magad. Rohadt veszélyes, alattomos dolog ez – egy pillanatra hátradőlsz, pislogsz kettőt, és eltelt öt év.
Úgy vettem észre, hogy amiről ma szinte tilos beszélni, az a halál. Ez többek közt azért is káros, mert így könnyebben elhisszük, hogy örökké élünk, és nyugodtan elb@szhatunk még pár évet az életünkből. Ráadásul a 80. születésnap egyáltalán nem garantált – elég csak egy rákos megbetegedés vagy egy autóbaleset. A titkos álmaid, amiről meg nem mertél beszélni senkinek, örökre csak a szívedben maradnak.
Persze kifogás mindig van, néha olyan jók, hogy tényleg bevesszük, nekünk nem jöhet össze, velünk aztán komolyan kicseszett az élet. Elhiszem, hogy munka után nincs már kedved angolórákra járni, de hidd el, másnak sincs. Csak az a másik ennek ellenére vette a fáradtságot, és megkapta azt a jobb állást, amit te is kinéztél magadnak. Lehet irigykedni, hogy a volt osztálytársnődre rátalál az igaz szerelem, de ő nem is húzta be a kéziféket az első jelentkezőnél, mondván, hogy jó lesz, egye-fene.
Nyilván nincs is annál fájdalmasabb dolog, mint szembenézni az érzéseiddel – nekem sincs hozzá sokszor kedvem, de néha muszáj elszámolni. Ez az egyik legfájdalmasabb, legnehezebb dolog, de ha ezt megúsznánk, valahogy nem is lennénk igazán emberek, csak amolyan biorobotok. Elhiszem, hogy egy anno lángoló kapcsolatról nehéz beismerni, hogy rég kihűlt. De attól még sajnos kihűlt.
Úgy gondolom, a barátoknak ebben hatalmas szerepe lehet. Ha olyan emberekkel veszed körül magadat, akik csak hazug módon minden döntésedet helyeslik, hamar zsákutcában találod magad. Szerencsés vagy, ha a párod/anyukád/bárki néha ad egy lelki fröccsöt. Aztán egy rendes fröccsöt, hogy ne fájjon annyira. 😊
És persze megpróbálhatod becsapni magadat, de mindig lesznek keservesen őszinte pillanataid, amikor legbelül érezni fogod, mi az igazság. És az ilyen pillanatok elől nincs menekvés, árnyékként követnek mindenhova. Szóval már csak ezért sem érdemes leélni egy olyan életet, amiben a te igazi, valódi lényed nem vesz részt, csupán távolról figyeli az eseményeket. Próbálhatod majd rákenni másra a sikertelenségedet, de te is tudod, hogy neked kell mindenért elvinned a balhét.
És még mielőtt a kardodba dőlnél mondván, hogy igen, elb@sztam, én ezt nem fogom kibírni ép ésszel, gondolj a jutalomra. Arra a meseszép képre, ami csak rád vár a küzdelem végén. Ami miatt mégis megéri. Lehet, hogy távoli, lehet, hogy elérhetetlennek tűnik, de nem az. És tényleg igaz, hogy az első lépés a legnehezebb. Utána megedződsz. És akkor már nem lesz ott az a keserű űr a szívedben.
