“Uhh! Ez mintha már megtörtént volna velem!” – csodálkozunk rá arra a különös pillanatra, amikor úgy érezzük, azon a helyen, azzal az emberrel, az a szituáció már egyszer megtörtént. A tudomány folyamatosan kutatja a déjà vu jelenségét, és kialakulásával kapcsolatban számtalan teória is született.
Az egyik feltevés szerint az emlékek és az érzések keveredése okozza, hogy néha úgy érezzük, az adott pillanat már egyszer ugyanúgy megtörtént velünk. Mivel emlékeink körülmény-függők, azaz egy-egy ugyanolyan helyzetben felidézzük régen megtapasztalt élethelyzeteinket, így eshet meg, hogy adott helyzetben előjön egy régen eltemetett, azaz tudatalatti emlék, a déjà vu érzését generálva. Nos, ez a teória, lássuk be, nem ad alapos magyarázatot a déjà vu jelenségére, hiszen van, hogy az érzés úgy tör ránk, hogy egyértelmű, hogy semmiféle érzékszervvel tapasztalható körülmény nem hívhatta azt elő.
Egy másik teória szerint az agyunk működési hibája okozza a déjà vu-t: az agy ugyanis a rövidtávú memóriába kapott infokat eltárolja a hosszútávúban, hogy később is emlékezzen rá. Nem minden info megy azonban a hosszútávú memóriába: például az, hogy mennyiért vettük a kenyeret, nem feltétlenül tárolódik el hosszú időre.) A feltevés szerint, amikor az agyunk a rövidtávúba kapott üzenetet a felfogás pillanatában szimultán el akarja tárolni a hosszútávú memóriába, keletkezik egy diszkomfort érzet – mely szerint ez az élmény korábban már megtörtént velünk.
A párhuzamos univerzum hívei szerint a déjà vu nem más, mint az a pillanat, amikor a párhuzamos univerzumban élő másik énünk ugyanakkor, ugyanazt teszi, mint mi a Földön. A roppant érdekes magyarázatnak aligha van tudományos háttere, így vagy elfogadjuk, vagy nem, megbizonyosodni nem tudunk felőle.
A prekognitív álom teóriája szerint az embernek van egy tudatalatti hatodik érzéke, mely megsúgja, mit hoz a jövő: azaz, az emberek többsége megálmodja, mi fog vele történni. (Sokan számoltak be efféle jövőbelátó álomról, például a Titanic elsüllyedése kapcsán.) A déjà vu ebben az esetben tehát nem más, mint ez a hatodik érzékkel megálmodott álom későbbi “kiélése”, megtörténése. Ezzel magyarázható az, ha úgy érezzük, ezen az úton már vezettünk – minden bizonnyal korábban már álmodtunk róla, és most csak megtörténik velünk.
Az amygdala egy mandula alakú kis szerv az agyban, amely a két félteke között helyezkedik el, és amely a félelem és a düh érzéséért felelős. Például, ha valaki fél a póktól, és meglát egyet, az amygdala fogja előkészíteni a látványra adott választ. Vagy, ha egy fa készül pont ránk dőlni, ez a kis szerv adja ki a pánikreakciót, amely alapján cselekedni fogunk. Az amygdala a déjà vu-t is egy ilyen pánikhelyzetnek értelmezi: ha történik valami, ami majdnem ugyanolyan, mint ami már korábban megtörtént (például látunk egy házat, amely majdnem olyan, mint amelyben korábban már jártunk, csak a bútorok mások), az amygdala pánikreakciót vált ki az agyunkban. Ezért érezzük azt a megmagyarázhatatlan zavart a fejünkben, amit röviden csak déjà vu-nek hívunk.
Nos… Melyik tűnik a leginkább hihetőnek?
