Egyik nap egy olyan TikTok video jött velem szembe, amelyben egy férfi habzó szájjal mondogatja, hogy nem érdemes harcolni vagy küzdeni senkiért, mert ha valaki nemet mond, akkor nemet mond. Elgondolkodtam azon, hogy ez valóban ennyire egyszerű lenne?
Az ilyen média felületek nagyon egyszerű narratívákat kínálnak: 1. harcolj mindenkiért, vagy ha igazi a szerelem, akkor mindent túlél! 2. épp az ellenkezőjét: aki el akar menni, menjen, ha kétségeid vannak, lépj tovább! Ezek tulajdonképpen semmire se jók, egyesek mégis úgy érezhetik, megkönnyítik a döntést, vagy igazolást találhatnak bennük.
Nincsenek univerzális igazságok, ezzel tisztában kell lennünk. Egy ismeretlen nem ismeri a történetünket, a kontextust, amiben vagyunk, de a korlátainkat sem. A kapcsolatok bemutatása ilyen platformokon sokszor színpadias, hatásvadász, és torzít a lájkok kedvéért.
Vajon mit jelent harcolni valakiért? Ezt is érdemes tisztázni. Pl. dolgozni a vitákon, közös megoldásokat keresni, terápiára járni, mind-mind azon út bejárását mutatja, amikor felnőttként felelősséggel vagyunk a kapcsolatunk iránt. A küzdelem nem egyenlő a mindenáron való megtartással, azaz ártalmas bevetni a könyörgést, az önfeladást, vagy érzelmileg kiszolgáltatva lenni. Küzdhetünk abban az esetben, ha értelmét látjuk úgy, hogy egyensúlyt teremtünk, hogy megszabjuk a határainkat, és változtatunk a viselkedésünkön. Az én ilyen vagyok és fogadj el – mondat nem vall érett jellemre.
Ha a kapcsolat megtartása mellett tesszük le a voksunkat, nézzük meg a problémákat, és elemezzük ki őket. Lehetnek igen sokrétűek: a bizalom elvesztése, szenvedélybetegségek vagy épp pénzügyi visszaélések is. Mérlegeljünk: milyen mély a kapcsolat dinamikája, hogyan osztódnak meg benne a terhek. Biztonságban vagyunk-e benne, vagy érzelmileg és fizikailag is fenyegetve érezzük magunkat? Sérül-e a méltóságunk, vajon a szeretet mellett mennyi a félelem és a folyamatos bizonytalanság? Tudunk-e önmagunk lenni, vagy megalkuvásra kényszerülünk?
Azt is át kellene látnunk, hogy az együttmaradás milyen következményekkel járhat…Megéri-e? Illeszkedik-e a terveinkhez vagy a személyes érzelmeinkhez? Valóban tarthatatlan-e a helyzet vagy épp csak unatkozunk, és azt hisszük, mással izgalmasabb lesz. (Ez bizonyára így is lenne, hiszen minden új seprű jobban seper egy ideig.)
Vannak jelek, amelyek megmutatják, érdemes-e küzdeni valakiért, érdemes-e megmaradni egy kapcsolatban. Ezek azok, amelyekben láthatjuk, hogy a másik is hajlandó észrevenni és orvosolni a problémát, nemcsak hátra dőlve bennünket hibáztat. Ha érezzük a biztonságot, és tudjuk, vele jobbak vagyunk, mint nélküle. Ha a tisztelet és a szeretet jelen van a mindennapokban, akkor azt érezni fogjuk, ha képesek vagyunk rá. A közös értékrend, cél, költségvetés megvitatása is nagyban segíti a feleket, hogy ne jussanak el a szakításig.
Viszont a vörös zászló lengeni kezd abban az esetben, ha súlyosan bántalmaznak bennünket. Ez persze nem mindig nyilvánvaló elsőre. Ám, amikor napi szinten leszólnak és megaláznak minket, akkor nem érdemes maradni és harcolni, nincs miért. Ugyanilyen vészjósló a szexuális vagy fizikai bántalmazás, amelyet nem lehet tolerálni. A folyamatos hazugságok sem erősítik a házasságot, és abban sem szabad bíznunk, hogy a másik majd megváltozik. Ez igen ritka, és gyakorlatilag lehetetlen.
Elengedni, elhagyni valakit nem a gyengeség jele, hanem a bátorságé. A saját jólétünk mindig mindenkor fontosabb kell, hogy legyen, mint az anyagiak vagy egyéb függőségek.
Ha vacillálunk, írjunk listát és tegyünk mellé határidőt. Pl. Ha három hónapon belül nem tapasztalunk változást, és nekünk ennyi a reális időkeretünk, akkor ne tologassuk tovább. Ha nem történik semmi, nem fog később sem. Kommunikáljunk nyíltan és tételesen. Mondjuk ki, mi az, ami nekünk nem felel meg. Ne utalgassunk vagy reménykedjünk abban, hogy a másik rájön. Nem kívánságlistára van szükség, hanem pontos megfogalmazásokra. Arról se feledkezzünk meg, hogy rajtunk is ugyanúgy sok dolog múlik!
Egy párkapcsolat sajnos nem old meg minden problémát, de olyan környezet lehet, amelyben mindkét fél fejlődik.
Végezetül számoljunk azzal is, hogy nem minden kapcsolat menthető. Néha kimerülnek a készletek, elfogynak az érzelmek. Hiába igyekeztünk, a másik már nem akarja a közös életet. Fogadjuk el, ne hagyjuk, hogy belülről romboljanak minket.
Valóban el kell engedni a másikat, ha menni akar. Az önbecsülésünket nem az adja meg, hogy van-e valaki mellettünk vagy nincs, és a közösség ezt miként értékeli.
Benne van a pakliban a jó, de csak akkor, ha nem sietünk, ha tanulunk a helyzetekből, és nem akarunk azonnal újabb partnert, pedig még a régi sebeket nyalogatjuk. Adjunk időt és teret magunknak, gyakran nagyon hasznos egyedül boldogulni és megtapasztalni, hogy képesek vagyunk addig nem tapasztalt cselekvésekre.
