Nem akarok sírni, se hüppögni, amikor ezeket a sorokat írom neked, mert az nem én lennék, mégis kapar a torkom. Nem a bánat könnyei lennének ezek, hanem a háláé, és olyasfajta boldogságé, amit eddig nem ismertem. Amióta te vagy, mások lettek a gondolataim, még a szívem ritmusa is. Megváltoztattál, és én nem is tudtam, hogy ennyire vágytam erre a változásra.
Régebben görcsösen igyekeztem, hogy fiatal maradjak, hogy minden ruhám, táskám passzoljon, hogy senki ne lássa rajtam az idő múlását. Ijedten néztem a nemlétező ráncaim, aggódtam a jövőn, a magányon, a párkapcsolatok hiányán, és azt hittem, akkor vagyok értékes, ha kívánatos maradok mindörökre.
Aztán jöttél te, és az elején nem hittem volna, hogy a nagymamaság jó, mert a kötögetés, a sütés-főzés nem az én világom, a kuglófot se szeretem. Maximum a palacsintát. Őszinte tekinteteddel, végtelen bizalmaddal, ahogy rám néztél, valami olyasmit keltettél életre bennem, amelyről úgy hittem, nincs meg a szívemben. De már nem kellett bizonygatnom, semmit, éveim száma nem válik ijesztővé. Te tanítottál meg élni, lassítani és nem félni.
Újra élvezem a reggeli kávét, azt, ha ölembe kuporodsz és csak vagy. Mára már elhiszem és tudom teljes bizonyossággal, hogy a szeretet nem egy korszakhoz kötődik, nem egy fiatalkori ábránd. A szeretet az, ahogy rám nézel, ahogy beszélsz hozzám, ahogy puha kezed az enyémbe csúsztatod, és elhiteted velem, hogy én vagyok a legszebb, legokosabb, legerősebb, pedig te vagy az igazi varázslat.
Már nem félek az öregedéstől, mert ha azt jelenti, hogy ilyen szeretet vesz körül, ilyen emlékeket hagyhatok magam után, akkor tényleg nincs mitől félni. Megtiszteltetés, hogy megélhetem ezt a szerepet, mert ez a legszebb és leghálásabb, amit kaphattam életem során. Ezért hálás vagyok anyukádnak és apukádnak is!
Köszönöm, hogy léteddel arra tanítasz, ami fontos. És ez nem a külső, a rohanás, és semmiképp nem a megfelelés. A jelen, a nevetés, a simogatás és egy pillantás, amiben benne rejlik a világ.
Szeretlek téged mindig, mindenben és mindenkor. Bízom benne, hogy ha egyszer nagy leszel, emlékezni fogsz rám, ha találsz egy fehér kavicsot, ha kagylót gyűjtesz a tengerparton, ha könnyű nevetést sodor feléd a szél. Ott leszek neked mindig, ha eső koppan az ablakodon, ha veréb száll a teraszra, ha megcsillan az égen egy repülő fénye, amelyre mindig felmutatsz. És persze a busz lesz az, ami emlékeztet, hogy azzal érkeztem és érkezem mindig, mert tudom, hogy vársz, ahogy anyukád is.
Nem sírok, és ez jó. Miért is sírnék, nem vagyok szomorú. Szívem könnyű és szabad, és már jó ideje nem értem, miért féltem attól, hogy egyszer majd valaki úgy szólít csipogva, vagy játékosan dörmögő hangon, hogy MAMAAAA!
Örökké a te Mamád!
Kép forrása: Pinterest
