A Tik-Tokot nézegetve, nehéz döbbenet és fájdalom nélkül nézni azoknak az áldozatoknak a fényképeit, akik nemrég még éltek, és arra készültek, hogy elköszönjenek a régitől, miközben megérkezik a reménnyel teli új. Több, mint negyven ember halt meg, a legfiatalabb 14, a legidősebb negyven sem volt. Lehet okokat és bűnösöket keresni, de a tragédiák után minden magyarázat hamisnak tűnik.
Ezek az emberek ünnepelni mentek, nevettek, ittak, terveik voltak, és másnap reggelre már nem voltak részesei ennek a világnak. Nem maradt más utánuk, csak fénykép, félbeszakadt üzenet, egy ki nem mondott szó.
A tűz néhány perc alatt terjedt el a bárban, mert az ún. flashover, egy gyors, mindent elnyelő lángtenger söpörhetett végig a helyiségén. A csillagszóró, amely elindította a tragédiát, nemcsak holtakat, hanem legalább 100 összeégett fiatalt hagyott maga után. A pokol a földre szállt.
Nem lehet elkerülni a kérdést, hogy hol volt Isten, amikor a lángok elnyelték a fiatalokat? Hol voltak az angyalok, amikor sikolyokkal telt meg a levegő? Mindegy már, kik a vétkesek, hányan voltak felelőtlenek, a holtakat senki nem hozhatja vissza. Az intenzív osztályok pillanatok alatt megteltek, a mentők alig győzték elszállítani a pokoli tűz sérültjeit. Vajon miért történt mindez? Mi értelme van az életnek, ha minden ilyen gyorsan véget érhet? Ezeket a kérdéseket önkéntelenül felteszi magának az ember. Válasz nincs, ami van, az sem megnyugtató vagy könnyű. A svájci Crans-Montana gyászol, a csendes utcákon gyertyák égnek, és az emberek megnyugvást és békét szeretnének.
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő most jobb helyen van. Ez a sors volt neki megírva, ezt akart magának, amikor a Földre érkezett. Mindennek oka van, ennek is…
Ezek a mondatok nem segítenek, talán még nagyobb fájdalmat okoznak, mint a hallgatás. Hol volt Isten, kérdezi az egyik túlélő is. Ez nem hitetlenség, ez őszinte, emberi kín szavakba öntve. Hol volt akkor, amikor a lángok elzárták a kijáratot? Amikor egy tizenéves lány utoljára kapott levegőt, amikor egy fiatal a testével védte a másikat… Ha léteznek őrangyalok, miért nem voltak a helyükön? Miért nem léptek közbe, és akadályozták meg ezt a szörnyűséget? Ezeket a kérdéseket nem csak a gyászolók teszik fel, hanem azok is, akik valaha hittek abban, hogy van valami rend a világunkon túl, valami védelem, amely nem enged meg hasonlót sem.
Sajnos, a hit ereje nem mindig ad megnyugvást. Ha van Isten, akkor miért következhetett be mindez, ha nincs, akkor meg mi tart meg minket?
A fájdalom és a gyász nyelve egyetemes. Kimondhatatlan és elmúlhatatlan. A gyászolók hallgatnak, és sokan elfordulnak a vallástól, mert úgy hiszik, ezek után képtelenek elfogadni Isten döntéseit.
Talán nem a lángok eloltásában kell keresni Istent. Nem a csodában vagy a megmenekülésben. Meglehet, hogy ott volt abban az idegenben, aki visszafordult segíteni, abban a kézben, aki egy sérült után nyúlt, vagy az orvosban, aki órákon át küzdött egy életért. Mi, kívülállók nem kell, hogy okos mondatokat gyártsunk vagy ítélkezzünk. Nincs szükség pozitív üzenetekre, hanem azt kell megtanulnunk és megtanítanunk, hogy az élet törékeny, hogy lassítani kell, és a most nem mindig érvényes.
A gyász és fájdalom után nem marad semmi. Egyet tehetünk csak: nem hagyjuk magukra azokat, akik elveszítettek valakit. Ott és máshol is, mert azon az éjszakán megrepedt a valóság, és az azon kifolyt fájdalmat nem lehet eltörölni.
Talán csak annyi marad végül, hogy nem keresünk bűnösöket, nem átkozódunk, hanem elfogadjuk, hogy a tragédiák tanulsága levonható. Nem, ennek soha többé nem szabad megtörténnie!
Hallgat a város, gyászol Svájc, negyven család, és száz meg száz ember, aki elveszített valakit, akit szeretett.
Kép forrása: Pinterest
