Zsolt úgy érezte, ha nem kapaszkodik meg a fal melletti korlátban, megüti a lányt. Ilyesféle agressziót nem érzett már ezer éve, eleve nyugodt természetű volt, de az utóbbi hetek eseményei annyira felkavarták, hogy legszívesebben a fejét verte volna a falba ostobasága miatt. Minek kellett neki akkor jópofának lenni és válaszolni egy ismeretlennek? Hagyta volna fenébe, és nem történt volna semmi. Ez azonban korántsem biztos, hogy így lett volna. Írisz valószínűleg más módszerekhez folyamodott volna.
Szívesen kihallgatta volna a lánnyal való beszélgetést, de nem tehette. Túlságosan szem előtt volt az iroda, és hogy magyarázta volna meg, hogy az ajtó előtt fülel. Inkább nagy levegőt vett, és visszarohant az irodájába. Dolgozni nem volt képes, inkább két veszekedő galambot figyelt az ablakpárkányon, és várta, hogy hívassák újra. Mivel belső ügyként kezelték egyelőre a zaklatást, vagy nevezzük bárminek, senki nem tudott róla, ő meg el se tudta képzelni, hogy bizonyíthatná be az ártatlanságát, ha szemmel láthatólag nem hittek neki pár órája. Vajon a lány sírt, jajgatott? Vagy hogyan érte el, hogy őt megsemmisítsék ezekkel a komoly vádakkal?
A két ostoba galamb a párkányon pörölt egymással, úgy tűnt, mintha csatájuk végeláthatatlan lenne. Milyen furcsa, hogy épp nála, épp a szeme előtt zajlik mindez!
A nap folyamán nem először félt a következményektől. Nem attól, hogy kirúgják, hanem attól, hogy elterjesztik róla, hogy mit tett, azaz mit nem, de ez nem volt fontos. Már a gyanú elég ahhoz, hogy ne vegyék fel jó nevű cégekhez, ahol leinformálják az embereket, mielőtt fontosabb pozíciókba engedik. Úgy érezte, neki vége. Ennyi volt. A pillangóhatás: egy eltévedt szerelmeslevél, egy válasz, aztán pár üzenet, és a folyamat elindult. Ha akkor nem…Ha más úton jár, talán okosabban kivédhette volna a támadást. Egy gyerekkori szemétkedés…Talán a pillangó szárnyának első csapása ott kezdődött. Viszont nincs a világon egy olyan ember se, aki nem csinálna valami rosszat, valami gonoszságot, miközben nem sejti, hogy húsz-harminc évvel később a tettei, szavai visszahatnak rá. Ez a karma? De hisz akkor semmiféle szabadsága, akarata nincs senkinek. Ettől a gondolattól teljesen elfogta a kétségbeesés. Valami ismeretlen szorongás ült a mellkasára, és talán el is árasztotta volna, ha nem kopog valaki halkan az ajtaján.
– Bejöhetek? – kérdezte egy lány.
Zsolt felemelte a fejét. Még sose látta őt.
– Persze – felelte tétován.
– Emma vagyok, nem ismerjük egymást, pontosabban, te nem ismersz engem. Muszáj elmondanom valamit. Itt voltam azon a délutánon, amikor azzal a lánnyal veszekedtél.
– Nem veszekedtem! – mordult az ismeretlenre, mintha az ártott volna neki, de azonnal elszégyellte magát. – Azt hogy érted, hogy itt voltál? Üres volt az épület.
– Nem, csak te nem vettél észre. Hallottam mindent. Láttalak elmenni, és láttam a lányt is. Nem volt semmi baja, most meg azt híreszteli a konyhán, hogy előléptetik. Egy másik kollégájának mondta.
– Te hallottál mindent? Úristen! Lehet, hogy te vagy az én mentőangyalom! Hajlandó vagy ezt elmondani a főnöknek?
– Persze, már meg is tettem. Csak azért jöttem, hogy szóljak neked, az a lány már repült is!
Zsolt felugrott és megölelte Emmát.
– Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs is! – kiáltotta ragyogó arccal. – Köszönöm, köszönöm!
– Nem tettem semmi különöset, csak nem hagytam, hogy valaki ekkorát hazudjon.
– Te honnan tudtad, hogy elő fognak venni?
– Nyilvánvaló volt, láttam, ahogy bementél. A rendőrt ismerem, régóta bejár ide. Összeraktam a képet. Azért letennél?
Zsolt továbbra se volt teljesen magánál az örömtől, de azért finoman visszahelyezte a földre az angyalt.
– Tényleg nem hiszem el, hogy van valaki a földön, aki ennyit megtesz értem! Hogyan hálálhatnám meg? Kérlek, mondj valamit!
Emma elpirult. Rövid, barna haja még fiatalabbnak mutatta a koránál, pedig alig múlhatott húsz.
– Nem kell semmi. Hidd el, ez nem nagy dolog. Ha láttad volna a nyomozó fejét! Az minden pénzt megért nekem.
– Tud még valaki az egészről?
– Nem hinném, feltéve, ha az a lány nem terjesztette el. De nem hinném, hogy ilyen rövid idő alatt kidumálhatta volna, és különben se tudta bizonyítani. Azt megtudhatom, mi vette rá az ilyen hazugságra?
Zsolt megvonta a vállát. Nézte a lány fényes barna szemét, és az járt a fejében, hogy milyen nehéz megbízni az emberekben. Itt van Emma, aki kedves, hatalmas áldozatot hozott érte, de nem mer neki válaszolni.
– Tudod…Hagyjuk. Ha lehet, nem beszélnék róla. Pocsék napom van, inkább nem részletezném.
Emma nem sértődött meg. Érezte, hogy túllőtt a célon, vannak dolgok, amiket az ember nem ad ki egy idegennek.
– Bocsánat…Megértelek. Mindenesetre, remélem, hogy jobb kedvvel mész ma haza, és lezárják ezt a semmit.
– Köszönöm, hogy semminek nevezted, mert az is volt. És Emma, nem feledem soha, hogy milyen jó voltál hozzám.
A lány elmosolyodott, és megint elpirult. Bólintott, majd sietve távozott. Ekkor csörrent meg Zsolt mobilja. A főnök hívatta. Hiába tudta, hogy nem lehet baj, a gyomra mégis összeugrott. A tanulópénzt megfizette, ezzel tisztában volt, de a következményekkel még nem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
