„Még mielőtt elbúcsúzkodtak volna, a szomszédos ajtó kinyílt, és Dávid nézett ki rajta.
– Jó reggelt! Szia, apa! Már vártalak!”
A sorozat többi részét itt olvashatod
“Hogy mi? Dávid, a balkonon teregető mogorva, de helyes fizikus, aki nem mellesleg a szomszédja, tulajdonképpen Emese kezelőorvosának a fia? Okkééé.” – kattogott Edina magában. “Haha, akkor azért tűnt ismerősnek. Hasonlítanak. Milyen kicsi a világ… mondjuk, ezt mindig is tudta.”
Ahogy jött-ment a lakásban, végig a reggeli jeleneten morfondírozott. Amint meglátta a két férfit, ott, a lépcsőházban… ahogyan az orvos Emesét köszöntötte, emberien és végtelenül kedvesen… hú, hát, nagyon fura volt ez neki.
Hogy elterelje a gondolatait, inkább kipakolta a piacról hozott ízletes, friss zöldségeket és sajtokat, a kenyeret és a gyömölcsös-levendulás házi joghurtot. Remek kis reggelit készített maguknak, majd megterített a teraszon. A terasz minden bizonnyal a következő időszakban elsődleges életterük lesz – neki pedig az “irodája” is.
Emese előbújt a szobájából, megérezve a finom illatokat. Kezében a telefonjával, gyorsan lehuppant a fonott fotelbe, és magára terítette a puha plédet, majd tovább beszélt:
„Most reggelizem egyet anyával”
– Kivel telefonálsz, kicsim? – kérdezte halkan Edina: valahogy biztos volt benne, hogy Zsolttal.
– Nem telefonálok. Egy vlogot készítek a gyógyulásomról. A kórházban adta ezt a tippet a pszichológus. Így végig tudom kísérni a gyarapodásomat, nem csak lelki értelemben, de testileg is. Egy negyed év alatt azért elég látványos lesz az eredmény – legalábbis gondolom…
„Na, szóval, van itt joghurt, zsemle, sonka és paradicsom… most ebből fogok enni, és, mivel kitöröltem a kalória számláló appot, most azt sem fogom kiszámolni, pontosan mennyit eszem. De nem baj. Most ettől szabad vagyok. Csak eszem, és kész.
Jó étvágyat, sziasztok! „
– fejezte be a felvételt Emese, majd jó étvággyal falatozni kezdett.
– Anya! – mondta ropogtatás közben Emese. – Szeretnék újra futni. Meg jó lenne valami rendszeres szabadtéri sport. Mondjuk például én is szívesen lovagolnék, mint a doktor úr. Mit szólsz hozzá?
Edina szóhoz sem jutott. Ki érti ezeket a kamaszokat? Néha olyan bunkók és szúrósak, vagy egyszerűen kukák és flegmák… máskor meg érdeklődőek és közlékenyek…
– Hát… Kislányom. Én nagyon szeretném, ha sportolnál, de csak ésszel. A futás jó, de magányos sport. Biztos nem szeretnél valamit, amit másokkal együtt űzhetsz… valami csapatjáték, vagy mittudomén. A lovaglásról meg annyit, hogy tudod te, hogy télen lefagy rajta a… lábad? – hebegett Edina, de érezte, hogy inkább ciki, amit mond, mint laza és vicces. Emese nem is reagált semmit.
– Jó. Majd később megbeszéljük. A lovaglást szerintem csak akkor tudnám finanszírozni, ha apád is beszállna a dologba – zárta le a témát Edina.
– Mondjuk akkor azt el is felejthetem. Most babakocsira kell a pénz, gondolom – fanyalgott egyet Emese, és beleharapott a májkrémmel megkent zsemlébe.
A nap arcátlanul heverészős tévézéssel folytatódott, aztán ettek valamit, majd olvasgattak, beszélgettek és társasoztak. Csodás, lelassulós, feltöltődős, újrakezdős anya-lánya nap volt ez, amelyre szükségük is volt, és amelyet valószínűleg nem felejtenek el egy jó ideig.
Vasárnap reggel Emese futóruhában jött ki a kis szobájából. Úgy tűnik, nem vette fontolóra az anyja tanácsát, és visszatért a régi kedves mozgásformához.
Edina, kezében a kávésbögréjét szorongatva, kómásan nézte a még mindig olyan soványnak tűnő lányt.
– Nyugi, anya, csak egy kört megyek, megnézem, hova is hoztál akaratomon és tudtomon kívül – nevetett fel Emese, majd a telefonját nyomkodva kisétált az ajtón.
– Akaratodon és tudtodon kívül… édes gyerekem, ha tudnád, hogy mi minden önző mocsokság áll emögött az egész mögött… – morogta magában a nő, majd felöltözött, és elindított egy mosást.
Emese tényleg nem volt távol sokáig, viszont kipirosodva, zihálva ért vissza a lakásba, ami rendkívül nyugtalanná tette Edinát.
– Jól vagy? Kérsz valamit enni? Vagy egy pohár vizet? – ajánlgatta neki aggódva. De kár volt paráznia, Emese gyorsan regenerálódott, és evett is egy kis adag gyümölcsökkel megspékelt zabkását. Örömmel nézte, ahogy kiürül a tál – ő aztán nem szól egy szót sem, a lényeg, hogy ez a mini adag is eltűnt a tányérkából.
– Elmegyek tusolni, aztán olvasok, oké? Nem baj, ha egy kicsit magadra hagylak? – kérdezte Emese, most megint a kedvesebbik énjét kidomborítva.
– Persze, menj csak, de előbb hadd szedjem ki a mosógépből a ruhákat. Kiteregetek a teraszon – mondta Edina, és besietett a fürdőbe.
A szárítót állította fel éppen, amikor a háta mögül egy köhintést hallott.
– Jó reggelt – Dávid volt az. – Ma te nézed meg, milyen gyorsan száradnak meg a textilek, a napsugár és a ruha által bezárt szög függvényében? – sütötte el ugyanazt a poént a férfi, mint a múltkor. Másodszor már nem tűnt szellemesnek, de Edina azért megszánta egy mosollyal.
– Nem, én csak teregetek – válaszolta végül. – Nem is tudtam, hogy az apád orvos… ráadásul micsoda szaktekintély.
– Ja. Nagy spíler az öreg. Mesélt Emeséről. Hát, sok erőt kívánok neked, Edina. Nem lesz könnyű a következő pár hónap. De ha apa kezeli, akkor jó esélye van a teljes gyógyulásra. Egy egész fotóalbuma van gyógyultakról, pár fiúról és persze jóval több lányról, akik szülőként, sportolóként, megerősödve pózolnak köszönetet mondva egykori orvosuknak – áradozott elismerően apjáról Dávid.
– Ez fantasztikus. Jó lenne, ha ott tartanánk már… – mondta Edina, miközben szorgalmasan rázogatta és teregette ki a ruháikat.
– Ha nem veszed tolakodásnak, szívesen meghívnánk titeket jövő szombaton lovagolni. Apámmal megbeszéltem, ő is szívesen látna benneteket. Fótra járunk ki, az egy negyedórás autóút innen – mondta Dávid, Edina pedig szótlanul bólintott egyet.
– Nos, majd megbeszélem Emesével, hogy van-e kedve – válaszolta végül, pedig majd’ kiugrott a szíve: hisz a lánya épp most mondta, mennyire szívesen kipróbálná a lovaglást.
– Addig még beszélnük. Jó? Szép napot – mondta Edina, és a teregetős kosarával a karján belibbent a teraszról.
fotó: Pinterest
