“Ahh, nehogy már! Egy fél éve sincs, hogy elváltam. Mi ütött belém? Nem kell nekem még egy bonyodalom!” – korholta magát, majd nagyot kortyolt a kávéjából.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Csütörtökön éjjel Edina már alig tudott aludni az izgalomtól. Pénteken reggel hozhatja haza Emesét: kezdődik a gondos, de nem túl nyomulós betegápolás, a terápia, és persze az új élet az új lakásban, kettesben.
A lakás csillog-villog, virág a vázában, hangulatfények a sarokban, torta a sütőben. Igen, ezzel persze lehet, hogy mellélő, nem tudta megjósolni, hogy vajon Emese “evőkéje” is megjavult-e, és hajlandó lesz-e enni az édességből… de ő azért készült. Lakásavató és gyógyulós csajbuli – jól hangzik, nem?
A terapeutát is felhívta, hosszan elbeszélgettek.
Eleinte nem örült, hogy egy idősebb férfi fogja a gyerekét faggatni, lelkileg felszabadítani, meggyógyítani, de a szakember olyan meggyőzően kommunikált, hogy a végére már elhitte, hogy Emese a legjobb kezekben lesz nála.
Röviden elmesélte neki a válást, az új lakásba költözést, azt, hogy Emese nagyon meg akar felelni a színvonalas gimnáziumban, ahol most kilencedikes. De ezen felül nem tudott semmit, ami miatt a gyereke így nekikeseredhetett az életnek… Minden gyakorlatilag két és fél hónap alatt zajlott le – játszmázás, hazudozás az étkezésekkel, sok futás és bringázás, néha zárkózottság, aztán heves örömködés… végül pedig a sokkoló látvány: a betegesen sovány kamaszlány. Megállapodtak egy csütörtök esti időpontban, majd elbúcsúztak egymástól.
Edina gyorsan fel is írta a címet, a napot és az órát, majd folytatta a készülődést.
Másnap korán ébredt, felöltözött, sminkelt, majd bepakolta a kocsiba az orvosnak meg az ápolóknak szánt ajándékcsomagokat. Igyekezett, hogy időben el tudjon indulni: ahhoz, hogy reggel nyolcra a kórházba érjen, át kellett verekednie magát a városon – az pedig ilyenkor mindig necces. Hiába az elhatározás: épp csak, hogy megérkezett és leparkolt nyolcra.
Mire az osztályra ért, szakadt róla a víz, és kiszáradt a torka is. A zárójelentések még nem voltak készen, így még várhattak is egy keveset – de legalább már együtt, abban a reményben, hogy hamarosan hazaindulhatnak.
Emesén egy picit jobban mutattak a ruhák, már nem kellett attól tartani, hogy a fel-fellendülő tavaszi szél felkapja, és a járdára löki a csontsovány lányt, mint egy pár hete… A szeme pedig bájos, reményteli módon ragyogott… végre távozhat innen…
A hazavezető úton is bedugultak, de most egyáltalán nem zavarta Edinát, hogy csigatempóban haladnak: Emese ott ült mellette, és ez volt a legfontosabb neki.
– Isten hozott itthon! – rikkantott Edina egy kicsit teátrálisan, amikor leparkolt a ház előtt. A gyerek nagy utazótáskáját úgy cipelte fel, mintha csak egy retikül lenne – igen, egy anya hegyeket képes megmozgatni a gyermekéért… Emese pedig izgatottan lépett be a kis lakásba.
Idegenül járta körbe a nappalit, a konyhát, és bekukucskált a szobájába is. Az ágya, a szekrénye és az asztala az előző lakásból “jött át”, így egészen otthonosan érezte magát a lakás ezen zugában. “Tetszik neki a szoba, jól van akkor.” – nyugtázta magában Edina, Emese arckifejezését fürkészve.
Az este jól telt: kiültek az erkélyre, gyönyörködtek a park zöldjében és az ég kékjében… Emese még a tortából is evett, Edina legnagyobb örömére.
A kipakolást, mosást meghagyta holnapra, sőt, dolgozni sem akaródzott neki ezen az éjszakán… Edina az egész napos izgatottságtól teljesen elcsigázva zuhant be az ágyba.
Reggel tudattalanul is egy mosollyal ébredt, és amikor kinyitotta a szemét, emlékeztetnie kellett magát arra, hogy minek is örül annyira… igen, igen, a lánya itthon van, gyógyulóban, ők pedig egy szép kis fészekben élnek, békében, szeretetben. Nagyot nyújtózott, majd kiment a konyhába kávét főzni. Emese még egy fél órán át aludt, vagy legalábbis nem jött elő a szobájából.
Szombat volt, ráadásul hét ágra sütött a nap. El is határozták gyorsan, hogy kisétálnak a parkba, és megnézik a közeli kis termelői piacot is. Nem voltak nagy piacra járók, de ki tudja, lehet, hogy ez is egy olyan új szokás lesz, amit bevezetnek az életükbe.
Laza farmer-pólós szettjükben úgy néztek ki, mintha tesók lettek volna. A parkon át hamar eljutottak a piacra, ahol azonnal beszippantotta őket a sajátos miliő. Az egymást heccelő árusok, a babakocsis, vagy éppen kutyát sétáltató vásárlók lézengése, no meg az ínycsiklandóan tekeredő sajtok és a zöldségek színkavalkádja egészen lenyűgözte őket. Még jó, hogy vittek magukkal szatyrokat, hamar meg is telt mindkettő…
Emese még nem bírta volna el, így Edina cipelte a zsákmányt.
Ahogy visszaértek a házhoz, és a kulcsokkal babráltak, egy ismerős arcra lettek figyelmesek. Emese kezelőorvosa, Andrási György János parkolt le éppen, majd megindult feléjük. A két nő elkerekedett szemekkel bámulta a jelenetet. Az orvos is meglepődött, amikor megpillantotta páciensét és édesanyját, és jókedélyűen köszöntötte is őket.
– Jó reggelt, szia, Emese. De kicsi a világ. Itt laknak?
– Igen. Most költöztünk ide, hogy pontosan fogalmazzunk – felelte Edina, és engedte, hogy a férfi elvegye tőle az egyik szatyrot, és kinyissa nekik az ajtót.
– Szuper. Nos, én csak vendégségben vagyok. A fiam lakik itt. Szombatonként lovagolni járunk – mondta az orvos a kórházban megszokottnál kissé közlékenyebben, mialatt fel is sétáltak a lakáshoz vezető lépcsőfokokon.
Még mielőtt elbúcsúzkodtak volna, a szomszédos ajtó kinyílt, és Dávid nézett ki rajta.
– Jó reggelt! Szia, apa! Már vártalak!
Folytatás pénteken
fotó: Pinterest
