Egy új kezdet – 2. rész

– Na, ugye – jegyezte meg a humortalan hölgy. – Mindjárt tudja, mi a fontos.
És a pénz is fontos volt, ugyanis semmi sincs ingyen. A kerítőmunka első lépésben hatvanezerbe került. Erre egyáltalán nem volt felkészülve, de már nem akart visszatáncolni. Az járt a fejében, hátha ennyi egy újrakezdés ára.

Egy új kezdet – A sorozat előző részét itt olvashatod

A következő héten öten keresték. Ketten, amikor megtudták, hogy nagy fiai vannak, gyorsan lerázták. Vajon mire számítottak? Hogy negyvennyolc évesen egyedülálló, vagy hogy a gyerekei már régen kirepültek? Nem bánta nagyon, hiszen így nem kellett hiábavaló köröket futnia.

Három jelentkezőnek azonban esélyt adott. Az elsőt elnevezte Hétfőnek, mert a Lajos név nem volt ínyére. A telefonban röviden beszélgettek, mintha a férfi sietett volna. Másnap délutánra időzítették a találkát, és a férfi kérésére egy városszéli cukrászdába, ami nem volt túl forgalmas. Róza belement, még örült is a szíve mélyén, mert nem akart ismerősökbe botlani, nem mintha titkolnivalója lett volna. Viszont a kíváncsi tekintetek és megjegyzések valószínűleg elbizonytalanították volna. Hétfő pontosan és idegesen érkezett. Az egész találkozó alatt lopva az óráját leste, közben meg igyekezett fesztelenül csevegni. A nő azonnal tudta, hogy nincsenek egy hullámhosszon. Elbeszéltek egymás mellett. Így egy óra múltán elköszönt és nem látta, hogy a férfi milyen nagy sóhajjal teszi túl magát a beszélgetésen.

A Szerda azért lett szerda, mert csak azon a napon ért rá. Nem magyarázta meg miért, nem is hagyott sok választási lehetőséget. Határozott volt, rámenős és faragatlan. A diós süti maradványát a cukrászda közepén fogpiszkálóval próbálta eltávolítani a fogai közül, közben meg aprólékosan elmagyarázta a nőnek, hogy a fogápolás minden embernek fontos, és az emberek mégsem veszik komolyan. Róza azt hitte, talán fogorvos, de kiderült, hogy villanyszerelő volt. A belső zsebében mindig hordott fogselymet és mint kiderült, fogvájót is.

A harmadik randira pénteken került sor, de Zoli jó fej volt a telefonban. Kedvesen érdeklődött Róza dolgai felől, és ajánlott egy remek kávázót a belvárosi park mellett. Érezhetően igyekezett rokonszenvessé tenni magát. Talán túlságosan is.

Picit késett, de amikor a nő meglátta, leesett az álla. Hihetetlenül jóképű, magas, mosolygós szemű férfi kereste meg a tekintetével. Pontosan az volt a rajta, amit mondott. Farmer, szürke ing és bőrdzseki. Laza, hullámos haját samponreklámnak is lehetett volna használni.

Bemutatkozott és azonnal dőlni kezdett belőle a szó. Egy órán keresztül ontotta magából a történeteket, amelyekből kiderült, hogy ezer dolog érdekli, nagyon nyitott és vicces, de még nincs túl a feleségén, aki pár hónapja hagyta el egy lúzerért. Így mondta. Ugyanis az asszony új választottja csak egy egyszerű ács volt, akinek talán érettségije sem volt. Ahogy ezt kimondta, olyan düh áradt a hangjából, hogy Róza megijedt. Negyedórán át szidta utódját, és áradozott csodaszép exéről, aki képes volt elhagyni őt, pedig a barátaik szerint nálunk szebb párt keresve sem találhattak volna a megyében. Egyetlen egyszer kérdezett valamit Rózától, de mire az válaszolhatott volna, újra átvette a szót, és csak beszélt, mint, akinek szómenése van. A nő hálát adott a magasságosnak, hogy nincs fegyvere, mert lelőtte volna. Már azon gondolkodott, hogy félbeszakítja és megkéri, hogy vegyen levegőt, amikor csengett Zoli telefonja. A volt felesége kereste. Erre ő felpattant, az asztalra dobott egy ötezrest, és elrohant. Róza elképedve nézett utána.

Legszívesebben önmagát és Katát is felpofozta volna. Mi az ördögnek ment bele ezekbe a műrandikba? Kifizetett egy rakás pénzt, és az iroda ilyen férfiakat küldött neki. Mire gondoltak? Nem volt elég pontos, amit elmondott a barátságtalan ügyintézőnek? Vagy egyszerűen csak ilyenek az emberek? Ha ez sem igaz, akkor neki nincs szerencséje,  már biztos.

Amikor Katát felhívta, hogy elmesélje a fejleményeket, nem várt értetlenségbe ütközött.

– Édesem, mire számítottál? De úgy igazán! Tedd a szívedre a kezed! Valóban azt hitted, hogy három randi elég lesz, és te majd boldogan mész az oltár elé? – kérdezte az.
– Nem, nem vagyok hülye, csak bíztam benne, hogy legalább egy rendes beszélgetésben részem lehet.
– Ezek rendes beszélgetések voltak. Ma ilyenek a beszélgetések.

Róza akkorát sóhajtott, hogy a vonal végén is megérezték a hangjából áradó csalódottságot.
– Tudom, hogy sok minden változott, amíg házasságban éltem, de mikor lettek az emberek ilyen önzők, sekélyesek és ostobák?
Kata hangosan felkacagott.
– Eddig is azok voltak, csak te nem vetted észre. De nem adhatod fel. Menj be újra az irodába és kérd meg, hogy pontosítsák az adatlapod vagy válogass te az ottani férfiak közt.
– Utálom ezt az egészet!
– Lehet, de kidobtál egy rakás pénzt, ne hagyd veszni! Ha más nem motivál, akkor erre gondolj!

Róza dühösen legyintett. Haragudott önmagára, a volt férjére, mert meghalt, és most ilyen helyzetbe került, ahelyett, hogy otthon várná őt, hogy nagy sétát tegyenek a folyó partján, mint minden hétvégén.

Nem ment be sem másnap, sem harmadnap, csak egy hét múltán, akkor is délben, mert ebédidőben akart túlesni az egészen.

Az irodában egy másik nő rendezgette a papírokat, akinek olyan száraz volt a hangja, mint a sivatagi homok.

Unott tekintettel hallgatta Róza kifakadását, nem szakította félbe. Látszott rajta, hogy csak fél füllel figyel rá.

– Rossz helyre jött – közölte végül.
– Ezt hogy érti? Nemrég voltam itt, akkor nem ezt mondták…
– Tudom, tudom, de el sem hiszi nekem, de ez egy ingatlaniroda.
– Ugye most viccel? Hoztam fényképeket. Kifizettem egy rakás pénzt és az mondja, hogy ez egy ingatlaniroda?!
– Kérem, ne kiabáljon! – mondta kimérten az aktákat rakosgató hölgy. – Ne aggódjon! Egy irodát bérelünk. Tudja, a bérleti díj miatt… Háromig ingatlanosok vagyunk, onnan este nyolcig pedig társkeresők. Minden bizonnyal ön három után érkezett a múltkor. Így nem látta a kiírásunkat. Pedig ott van a bejárat mellett.

Róza azt hitte, felrobban a méregtől… Ki hallott már ilyen hülyeséget? Most jöhet vissza újra.

Magában elszámolt tízig, hogy ne káromkodjon hangosan, majd sarkon fordult és kiviharzott. Az ajtóban egy férfi téblábolt, akiről messziről sütött, hogy nem tudja eldönteni, bemenjen-e vagy sem.

Róza azzal a lendülettel, amivel kinn termett,  meglökte.
– Bocsánat – mondta mérgesen. – Be ne menjen! Most épp ingatlanos üzemmódban vannak.
– Még jó! – nevette el magát az ismeretlen. – Eladni akarok, nem párt találni.
A nő elszégyellte magát. Nem értette, mi ütött belé, hogy idegeneknek kéretlen tanácsokat osztogat.
– Sok szerencsét! – mondta halkan. A férfi elmosolyodott és bólintott.

Az utca forgalmas volt, mint mindig. De most nem sietett. Volt még fél órája, hogy visszaérjen a munkába. Leült egy padra az aprócska tér szélén, és maga elé bámult. Rossz volt az élet egyedül. Rossz volt felébredni az üres ágyban. Még rosszabb volt este lefeküdni. Hiányzott neki a simogatás, az ölelés. És jelen állapot szerint nem úgy tűnt, mintha ez a helyzet orvosolható.

Folytatás hétfőn délután

Előző rész

fotó: Pinterest