Róza négy éve veszítette el a férjét. Akkor negyvennégy éves volt, két gyerek anyja. A vasárnapi ebédnél ültek, amikor Sanyi elnevette magát, aztán leborult a szélről.
Mindkét fia kollégiumban lakott, így egyikük sem láthatta a borzalmat. Róza sikoltozva szaladt a szomszédba, mintha ott tudtak volna segíteni. A kiérkező mentős csak hümmögött és annyit mondott, megállt a szíve.
Megállt. Hogyhogy megállt, kérdezte magától oly sokszor? Csak két évvel volt idősebb nála, igaz, hogy soha nem sportolt, le-lecsúszott egy feles, de akkor sem élt pazarló életet. Az a közhely, hogy minden megváltozhat egy pillanat alatt, be is következett. A házat nem tudták fenntartani, el kellett költözniük. Be a városba, a harmadik emeletre, ahol a két félszobában laktak a fiúk, ő pedig a harmadikban, ami nappali és háló is volt egyben. Így nem maradt Sanyi után tartozás, igaz egyéb sem.
Nehezen szokták meg a zajt, hiányzott a kert meg a kutya. A két fiú valahogy könnyebben boldogult, mint ő. Az iskolában barátokat találtak, sőt az egyik már csajozott is. Úgy tűnt, csak visszarázódik minden a régi medrébe, ám Róza nem tudta feledni a férjét. Nem volt nagy szerelem az övék, de tisztességben nevelgették a két gyereket és élték a dolgos mindennapokat. A szerelem meg egyéb hívságok már rég elkerülték életüket. Róza gyakran el-elábrándozott a könyvek és filmek hatására, amelyek egyre többször csapták be képzeletét. Ott jó volt látni, hogy másoknak sikerül. Tudta ő pontosan, hogy az élet nem Hollywood. Soha nem lesz olyan csillogó és hamis, mint az a világ. És Róza sem volt színésznő, Sanyi meg igen messze állt a sármos férfiideáltól. Viszont volt szíve. Addig a pillanatig, amíg ez a szív azt nem mondta, hogy elég.
Négy év. Elképesztően hosszú idő volt egyedül, magányosan.
Kata, a nagyszájú, barátnő egy reggel, amikor beesett hozzá munkába menet nem bírta tovább:
– Mikor szexeltél utoljára? – kérdezte keresetlen őszinteséggel.
Róza zavarba jött, mert a szeretkezésnek még a gondolatát is száműzte az agyából.
– Régen – mondta sietve.
– Négy éve? Nem mondod, hogy azóta senki nem akadt, aki pókhálótlanított volna?!
– Nem akadt és kész! Jól elvoltam így is. Mehetünk? – kérdezte dühösen. Nem is tudta, hogy szemtelen barátnőjére vagy önmagára haragszik-e jobban. Becsukta az ajtót, és már tolta is kifelé Katát, aki szemmel láthatóan nem bírta magában tartani a mondandóját.
– Ideje elmenned egy társkereső irodába! – közölte. – Az egyik szomszédom is ott talált valakit. Nyolc hónap ismerkedés után már házasodnak is.
Beszálltak az apró kocsiba, és Kata nem hagyta abba a támadást.
– Hidd el, megérné! Ha nem jön össze, legalább nevetsz egy jót!
– Értsd meg, nem vágyom senkire. És nem szeretem a műismerkedést.
Csak az egyik mondat volt igaz a kettő közül. Igenis vágyott, mert teste-lelke kiüresedett az évek folyamán. Még nem volt annyira öreg, hogy eltemesse magát, ahhoz viszont igen, hogy csak úgy ismerkedjen vadidegenekkel.
– Ne bolondulj meg! Manapság mindenki a neten ismerkedik. Csináljunk neked egy bemutatkozást! Lövök rólad pár képet és mehet, jó?
– Nem tudom… Talán… Azért pár képet csinálhatnál. Vagy szólj a fotós barátnődnek, nem ártana egy-két elviselhető felvétel rólam.
– Ez azt jelenti, hogy benne vagy? – örvendezett Kata hatalmasa vigyorral a képén.
Mielőtt azonban Róza válaszolhatott volna, élesen eléjük kanyarodott egy kék Opel, alig tudták elkerülni az ütközést.
– Ez nem normális! – kiáltotta Róza, közben meg volt róla győződve, hogy ő se lesz, ha belemegy az ismerkedős játékba.
– Na, mi legyen akkor?
– Az isten szerelmére, ne nyaggass már! Jó, megpróbálom, csak nem a neten, hanem egy irodában. Az mégiscsak emberibb. Talán ott kevesebbet hazudnak az emberek.
– Helyes – kuncogott a barátnő, és nem bánta, hogy kissé elvetette a sulykot. Fel kell ébreszteni Csipkerózsikát. Róza csinos volt, kedves, ideje volt, hogy a hosszú gyász után ezt valaki észre is vegye.
Másnap délután már szólt is, hogy a fotós várja őket. Vállalta, hogy elkíséri barátnőjét, sőt segít neki a sminkelésben, elvégre valaha az volt a szakmája. Róza alig hitt a fülének. Este hétre kellett a stúdióba érniük, és neki fogalma sem volt, mit vegyen fel. Kiválasztott egy fehér inget farmerrel és magas sarkúval, meg egy sárga testhezálló ruhát. Talán elég lesz ennyi, nem akart egy egész portfóliónyit csináltatni, csak pár tisztességes felvételt, ahol nem zsíros a bőre, vagy karikás a szeme alja. Majd a fotós tesz róla, hogy kiglancolva mosolyogjon a képeken.
Kata ismerőse egy jó tízessel fiatalabb volt náluk, és cseppet sem volt zavarban, amikor közölte, hogy a sárga ruha csúnya, sápasztja Rózát. Viszont van neki egy méregzöld kedvence, amit szívesen kölcsön ad. A farmeros szerelést nem kritizálta. Két órán belül megvoltak a sminkkel és a fotózással. Róza az elején feszengett, de annyit dicsérték, no meg itatták fehérborral, hogy végül feloldódott.
A képeket másnapra ígérte a fotós lány. Azt mondta, Róza meg fog lepődni, ebben biztos.
Így lett. Egy belevaló, csinos nő nézett vissza a képekről, és valóban nem volt árok a szeme alatt. Mintha tíz évet fiatalodott volna, pedig csak a smink javított az összhatáson, no meg a fények. Róza fülig szájjal vizsgálgatta arcát és bevallotta, hogy boldog, amiért barátnője nem hagyta békén.
A város főterén az egyik háromemeletes bérház aljában, benn az udvarban volt a társkereső iroda. Körkörösen más üzletek is helyezkedtek el a fölszinten. Egy műkörmös, egy ingatlanos és egy fehérneműüzlet is jól megfért.
Egy unott arcú, hatvanhoz közeledő nő vette fel az adatokat és csatolta az új jelentkező szépséges fotóját az anyaghoz. Annyit kérdezett, hogy megadhatja-e a telefonszámát az érdeklődőknek vagy csak írásban akar először ismerkedni. Róza zavarban volt, ezért azt sem tudta pontosan, mit válaszolt, sőt utólag sem emlékezett rá. Végig arra koncentrált, hogy el kellett mondani magáról pár dolgot, és azt is össze kellett foglalnia röviden, milyen társat keres. Ez utóbbi nevetséges volt. Ugyan milyet keresne? Hasonlítson Gerard Butlerre és legyen megbízható? Igen, ez nagyjából így volt igaz. Valószínűleg tömegével vannak ilyenek a városban. Na, persze. A hölgy csúnyán nézett rá, amikor ez kiszaladt a száján. Nem pontosan ezt szerette volna hallani, inkább az iskolai végzettségre, családi állapotára lett volna kíváncsi, közölte utálatos hangon. Ha a humort kilóra lehetne venni, akkor neki teherautóval szállíthatnák az udvarára, gondolta Róza. Egy ilyen helyen igazán lehetne kedvesebb az ügyintéző. Ezt viszont nem mondta ki, hanem gyorsan összeszedte a gondolatait, és közölte, lehet elvált, özvegy, nőtlen. És nem bánná, ha szeretne színházba és kirándulni járni. Ha meg utálná a focit, akkor maga lenne a tökély. És inni se igyon.
– Na, ugye – jegyezte meg a humortalan hölgy. – Mindjárt tudja, mi a fontos.
És a pénz is fontos volt, ugyanis semmi sincs ingyen. A kerítőmunka első lépésben hatvanezerbe került. Erre egyáltalán nem volt felkészülve, de már nem akart visszatáncolni. Az járt a fejében, hátha ennyi egy újrakezdés ára.
fotó: Pinterest
