Talán hihetetlen, és nem is szabadna bekövetkeznie, de van egy pont, amikor az ember már nem igazán tudja felidézni, milyen is volt a szerelem. Az, amit megélt, amiért sutba dobott volna bármit, amiért elárult mindent, még önmagát is.
Tudja, hogy megélte, csak az érzés lassan súlytalanná vált. Foszlányok maradtak csak. Egy illat a régi kabáton, egy mozdulat, amely elérte távolodó kezét, de mindez már nem hasítja ketté a mellkasát, ahogy az a fájdalom, amely akkor következett be, amikor a másik már a kijárat felé lépkedett. Már nincs gyötrő hiány, nem riad fel éjszaka, és minden, amire emlékszik, fakó, mint a sárguló fényképek egy ócska cipősdobozban.
Régen a szerelem mindent elfoglalt. Minden apró zugot a testben, remegett a gyomra, ezret vert a szíve, és a várakozás kínját szavakba se lehetett foglalni. Elég volt egy üzenet a szárnyaláshoz, és ahhoz is, hogy ne tudjon rendesen levegőt venni. Akkor azt hitte, ez az állapot lehet állandó és örök. Azt kellett hinnie, hogy ettől vált széppé és értékessé. Ám jöttek az évek, a veszteségek, csalódásba burkolt hazugságok, és a szerelem eltűnt, vagy csak elbújt. Úgy szelídült meg, hogy hangját hallani sem lehetett. A mindennapok gyakorlata fojtotta meg, vele a megszokás és a rutin. Már nem akarta felforgatni az életét, csak kényelmet és megbízhatóságot adott, és ez elégnek látszott. Nem lobogott, épp csak pislákolt, csak már nem volt, aki a parázsra gallyat dobjon.
Így múlt el azzal, ahogy az ember már nem várja lázasan. Nem akar hinni és szeretni feltétel nélkül. Óvatos, mérlegel és keresi a hibákat. A teljes kiszolgáltatottságot eszébe sincs újra megélni, mert tudja, hogy mennyire tud fájni a csalódás és az elhallgatás.
A szerelem ott van még valahol, meglehet, hogy egy vastag üvegfal mögött, amelyen át homályosan látszanak körvonalai, és hiába látja, nem mindig ismeri fel, aki felejteni készül.
Amit elveszít az ember az valószínűleg nem is a szerelem, hanem a hit, hogy jöhet még valaki, aki felkavarja, aki képes lesz lerombolni a belső rendjét. Hogy van még valaki, aki miatt érdemes kockáztatnia és számolnia a veszteséggel.
Pedig milyen nagyszerű lenne az élet utolsó pillanatáig hinni! Nem naivan és vakon, mégis jó adag szenvedéllyel. Hinni abban, hogy van valami, ami túlmutat a túlélésen és a megszokáson. Tudni, hogy van valaki, akivel együtt lehet élni, de úgy, hogy elveszünk benne. Még reszketni egy érintéstől, és megijedni az érzések erejétől. Vajon lehetséges ez? Vagy a lélek az idő múlásával gondosan védi magát és lassan bezárja az ajtókat? Így már nem az lesz a kérdés, hogy tudunk-e úgy szeretni, mint egykoron, hanem hogy merünk-e. A régi bátorság az, ami elszürkül, és vágyainkat nem színezi más, csak a múlandóság.
Még az is lehet, hogy a szerelem valóban nem tűnik el, csak más formát ölt. Halkan jelen van, de nem suttog hamis dalt fülünkbe. Ebben a csendben is van valami szép, még akkor is, ha hiányzik belőle az esztelen remény. Az a fajta, amitől élőbbnek éreztük magunkat. Jobbnak és kedvesebbnek.
Aztán egy idegen félmosolyában, egy elejtett mondatban, tűnő dallamban mintha mégis megmozdulna valami. A szerelem árnyéka. Ilyenkor az ember rájön, hogy mégse felejtette el a szerelmet. Hogyan is felejthette volna el? Csak elhallgattatta, ami azt jelenti, hogy benne maradt, és vár. A szív emlékezik, és ennél nagyobb ajándékra nincs szüksége annak, aki már millió napon van túl, de még csillog a szeme.
Fotó: song heajin: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/312552/
