Haas Györgyöt, a sétáló coaching hazai megteremtőjét évek óta úgy emlegetik, hogy ő a nagyvárosi serpa.
A különbség annyi a Tibetben csomagokat cipelő teherhordók között, és közte, hogy ő az emberek lelkében felgyülemlett terheket segít cipelni néhány órán keresztül, míg tart a séta.
Hogy honnan indulnak, és hova érkeznek, nem lehet tudni. Kíváncsivá tett, milyen indíttatásból kezd valaki ilyen dologba, és milyen mechanikája van ennek a nem szokványos segítő tevékenységnek. Így hát gondoltam egy merészet, és sétára indultam vele.
Te tulajdonképpen nem teszel mást, mint beszélgetsz az emberekkel, és jórészt meghallgatod őket. Át is rakják rád a terheiket, vagy csak segíted cipelni? Amikor elköszöntök, visszakapja a terheit, vagy kapod a visszajelzéseket, hogy kicsit megkönnyebbedtek?
Nagyon meglepő, hogy sok esetben nem csak arról van szó, hogy elmondja ami történt vele, vagy ami zajlik benne, hanem arról is beszélünk, hogy milyen módon lehetne tovább lépni ebből. Előfordul, hogy az illető csak elmondta, ami nyomta őt, és nem is volt lehetőségem közbekérdezni. A végén egy kicsit bizonytalan voltam abban, hogy ebből ő mit kapott, mert nem éreztem, hogy segíteni tudtam volna rajta, hiszen végül is csak meghallgattam. Ezt mondtam is neki, erre ő azt válaszolta: „Soha nem volt még lehetőségem arra, hogy így elejétől a végéig elmondhassam így, összefüggően a gondom. Ez magában már nagy könnyebbséget jelent nekem, hogy megtehettem.” Ekkor láttam száz százalékig igazoltnak azt, hogy ha pusztán egy valódi, értő figyelemmel történő meghallgatás lehetőségét kapja valaki, akkor ez is könnyíthet rajta. Én magam is átéltem aztán ez. A feleségem, Magdolna volt, aki mellett ezt megtapasztalhattam. Azt mondtam neki: Mi lenne, ha csak úgy elmondanám neked, ami bennem van? Ő értő meghallgató, és így felelt: Próbáljuk ki. És én mondtam majd’ egy órán át, és ezt megismételtük háromszor, és aztán jött a nagy átkattanás. Rájöttem, hogy azzal, hogy ha az ember kitesz valamit, és addig mondja, míg rájön, hol és mi torlaszolja el az utat az életében. Ha ez megvan, ezt megtalálja, láthatóvá válik a következő réteg, és az ember elkezd matatni, míg új részleteket fedez fel benne. Aztán amikor azt is kiteszi, felismer mögötte mást is. Ez az önmunka, amit a másik ember odaszentelt figyelmének köszönhető. Ez a másik ember erőterében tud megtörténni, és egyedül valahogy nem. És akkor még nem beszéltem azokról az eszközökről, amiket én is láthatatlan szerszámostáskában viszek magammal az úton.
Megérzed, ha valaki elhallgat valamit az egészből? Amikor elmondja amiért felkeresett téged, majd kihagy bizonyos momentumokat, ami fontos lehet ahhoz, hogy teljes képet láss?
Nem megérzés ez. Ez egy jelenség nálam. Előfordul, hogy nem állnak össze egésszé azok a részletek, amelyeket akár konkrét kérdésekre kapok. Nem találok fogást a történeten. Valami nem gömbölyű, és szerencsémre megtanultam, és nagyon jót tesz, hogy megtanultam ezt szóvá tenni. Pilinszky tanított erre. Szóvá tenni. Megtanultam kimondani a hiányt, még ha ez az én zavarom csak, akkor is. Vagy hiányzik valami, vagy sok, de ezeket egymás mellé rakva nem áll össze a kép. Ha ezt kimondom, én is könnyebben folytatom, és neki is bekattan valami, hiszen olykor nem készakarva hallgat el dolgokat, csak egyszerűen nem jut az eszébe. Nem gondolja, hogy oda tartozik, vagy jelentősége lehet. Így állunk onnantól kezdve egy platformon.
Mondtál már nem-et sétára?
Sétára még nem. Mert a séta annyira személyre szabott dolog. Ha azt kérdeznéd, mindenkit sikerült-e megszeretnem, akkor azt mondom, hogy a közel nyolcszáz esetből talán egy kezemen megtudom számolni, amikor nem. Ha találkozunk, közelebb, vagy távolabb állunk egymáshoz. Ember vagyok, így van aki szimpatikusabb, van aki kevésbé. A másik ember bizalmatlan az elején, de tíz perc alatt megnyílik. Aztán azt mondja nekem: Nem értem, ezt én még nem mondtam el senkinek. Egyre közelebb hajolok az illetőhöz, és ahogy megismerem a részleteket, egyre inkább a feltétel nélküli elfogadás, nem a „mézmocsár” ahogy Mérei tanár úr nevezte a „mindenki szeret mindenkit” öleléscunamiját, hanem a megismerés általi közelkerülés a jellemző. Tehát ő a bizalmába fogad. Ez olyan, mint az állatoknál. Amikor a hátukra fekszenek, akkor a teljes bizalmat mutatják. Embernél, amikor megnyílik egy idegen előtt. Ám tudja, hogy holnap egy családi vacsorán nem találkozik vele, és borítja rá az asztalt. Az idegenségem egyfajta biztonságot is jelent. Nem vagyok se barát, se rokon, és ezáltal nem változik a kapcsolat dinamikája sem. Az előbb említett kapcsolatoknál ott a veszély, hogy visszaélhetnek vele.
Mennyi pozitív öncélúság van abban, amit te csinálsz?
Ha az én örömömet annak mondhatjuk, akkor van benne. Vagy a nárcizmusom kiélheti magát, hogy én vagyok az, aki segít… mindenképpen van benne némi nárcizmus, ám semmiképpen nem kóros mértékig. A Nemzeti Színház stúdiósa voltam, érdekelt a rendezői, színészi létezés. Sok olyan szituációban voltam, amikor a médiában szakmai dolgokról beszéltem, és úgy éreztem: „kiállok, mint egy kémény, és lássák” (József Attila), hogy előadok, abban van magamutogatás. De ez, amit most csinálok, pozitív fogadtatásra lel, akkor ennek a visszajelzésnek az öröme. Ez nem hiszem, hogy gond. Akkor az, ha öncélúvá válik. Vagy kóros mértékűvé. Ebben nem szenvedek. Az alázat megvan bennem, és kész vagyok bevallani, ha valamit nem értek, vagy nem tudok. Olyan mértékben a másikkal vagyok, amikor kísérem, hogy háttérbe szorul az „én”.
Miért nem mernek az emberek saját, belső sétát tenni? Miért zárkóznak el önmaguk elől, és egy másik embernek mégis miért kezdik el mondani?
A legtöbben se egyedül, se kísérővel nem vágnak bele a sétába. Mert kockázata van ennek hogy olyan dologra bukkanhatnak, ami kényelmetlenséget okoz, vagy változtatást igényel. Nem lépnek ki a komfortzónájukból, persze ez a problémájuk mértékétől is függ. A magányos séta nem a félelem hiányát vagy meglétét minősíti, hanem más. Amikor sétálok, és gondolkodom a saját dolgaimról, az nagyon hasznos tud lenni. Ám egyedül nem veszed észre, sokadszorra is elgondolkodva egy adott témáról, az elakadást. Hogy hol van. Ezekben az esetekben valaki figyelmének az erőterében gondolkodom, akkor messzebbre juthatok.
Szoktál konkrét tanácsot adni egy-egy problémára?
Nem adok tanácsot. Én nem mondom meg neki hogy szerintem ez helyes vagy helytelen. Több oka van. A válasz a kérdéseidre benned van, csak valamiért nem férsz hozzá, és ez a kettőnk közös expedíciója azért jó, mert valahogy ezáltal hozzáférsz. Ha két kezedbe fogod a két variációt, amiben a lehetséges döntéseid vannak, melyik kezd el süllyedni? Ilyenkor a tudattalanban valami válasz készülődik, lehet ilyen eszközt igénybe venni. De erre ritkán van szükség.
Mennyire figyeled a séta alatt a hozzád fordulót? A nonverbális kommunikáció szerepet játszik?
Ez a gyenge pontom. Másfajta tehetség van a helyében. Rá-rápillantok az illetőre, figyelem a hangját, a tempóváltást, sőt a környezetét is, mert előfordul, hogy onnan is üzenetet kapok. Az egyik velem sétálótól a legnagyobb elismerést kaptam, amikor azt mondta: mi csak megyünk előre, de te Gyuri, előre szeged a tekinteted, és nem tudom, hogy tudsz mégis ennyire érezni. Amit hallok, és ahogyan hallom, az olyan módon segít valami képet alkotni, hogy ez a belső látás erősebb, mintha szembe ülnék az illetővel.
Miért jobb ez a fajta terápia, hogy megyünk, mozgunk, és mitől lesz ez több?
Nem jobb, hanem más. Ha szemben ülök valakivel, az olyan helyzet, amiben az illető úgy érzi, hogy én vagyok az, aki tudja a dolgokat, és a röntgen szememmel a veséjébe látok. Ehhez képest, amikor egymás mellett vagyunk, együtt sétálunk, akkor ez sokkal egyenrangúbb helyzet. Nincs alá- és fölé rendeltség. Ez lényegesen kevésbé feszítő keretet ad az együttlétnek. Ha valaki nem jártas a meditációban, átlagos ember, leül, és azt mondja: én most gondolkodom. Mint Micimackó, veri a mancsával a fejét, és azt mondja: gondolkozz, gondolkozz! Sokkal nehezebb így gondolkodni, mint akkor, ha közben valami könnyed tevékenységet csinál az ember. Mint amikor futunk, olyan szabadon áramlik a gondolat, a monoton mozgás, mégis ismétlődő változó környezetben. Ez a módszer, a sétáló coaching, külföldön már jól ismert, itthon még nem igazán
Lassan véget ért a sétánk a levelekkel telehullott belvárosi parkban. Megköszöntem Gyurinak, hogy én hallgathattam őt ebben az esetben, és arra gondoltam, hogy ha van híd, a hétköznapi ember, és a pszichoterapeuta között, akkor az Ő, a nagyvárosi lélekteherhordó serpa, a sétáló coach.
Mert néha szükségünk van átmenetekre, átmeneti állomásokra.
Ha Te is elakadtál- egy séta segít: Sétálj velem!
Séta mesékért kattints ide.
Köszönöm az interjút Haas György!
Szegő Lindi
