Gyerekkoromban volt egy pöttyös könyv, aminek Szöszi volt a címe. Egészen kislányként olvastam, talán tíz se voltam, de én abban az időben csodáltam mindenkit, aki a fodrászatban dolgozott. Olyannak láttam az egészet, amilyennek a Szécsi Pál-dal, a Gedeon bácsi. Ahogy ezeket a sorokat írom, az jár a fejemben, hánya tudják vagy nem tudják, kiről írok. Az öregedésnek az is az egyik velejárója szerencsére, hogy szaporodnak az emlékeink, és jó esetben nem felejtjük el mind.
A fodrászat egy varázslatos hely volt, ahol a piros műbőrszékekben sorakoztak a hölgyek. Sok dolgot nem csinált azidőben a fodrász, maximum festett és dauerolt a vágáson túl. Persze sokszor csak megmosta és besütötte a hölgyek hajkoronáját, de hol volt akkor még a melír vagy a balayage. A dauervíz illata betöltötte a teret, a hatalmas búrák alatt úgy ültek a nők, mintha rakétakilövésre várnának. Volt abban gyerekfejjel valami ijesztő, ahogy ott időztek. Aki viszont várakozott, biztosan beszélgetett. Legtöbbször persze pletykázott, ami elengedhetetlen, főleg falun, hiszen hogy az ördögben terjedhetett volna az információ, ha nem szájról-szájra, ahogy a népmesék. Oly módon is változtak a hírek…
A falu vagy a kisváros legjobban informált embere bizonyára a fodrász volt, akinek lábán fura lábbeli volt, kék vagy fehér. Kilógott belőle a sarka és elöl az ujjai is. Mindig azt lestem, hogy az ördögben képes abban álldogálni, de úgy tűnt, bírja.
Fodrászhoz menni programnak számított. Igen izgalmas programnak, mert mindenki karattyolt, és ha nem siettünk, akkor élvezettel nézegethettem a nénik szebbnél szebb tupírozott vagy loknikba sütött tincseit. A hajmosó lány időnként felsepert, aztán erőteljes mozdulattal úgy dörzsölte a fejbőrre a sampont, hogy már-már attól lehetett tartani, hogy belyukad az ember feje.
És most vissza a mába… Ülök a tükör előtt és hosszan bámulom magam, miközben beszélgetünk. Azt vizsgálom, hogy változik hónapról hónapra az arcom. Otthon szerencsére nem érek rá ennyire. A fodrász csacsog, apró történéseket osztunk meg a mindennapjainkból, és ez így van rendjén. Ekkor robban be a mai kor húszévese, aki szép, üde, milyen lenne, ha fiatal? Helyet cserélünk, én várom, hogy hasson a festék, ő melíroztat. Kezdetben feltesz pár kérdést, négyet-ötöt, de közben a telefonját nézi. Neki a világ nem létezik, nem érdeklődik igazán, mert ez a valóság távol áll tőle. Egy másik dimenzióban tesz-vesz, gondolom lájkol, vagy azt lesi, hogy az Amazonas őserdeiben hány anaconda mászott aznap a fákra, és melyik influencernek van új szájfénye vagy highlightere. Tényleg nem undokoskodás miatt, pedig biztosan rám sütné valaki, de millió lényegtelen (nekem az!) információ van a világon, amit befogadni se érdemes, mégse akarnak ma sokan a mában élni. Hogy igazuk van-e, azt gondolom sose tudom meg.
Ahogy elkészül, alufólia-tincsek díszében felpillant, és a két ujjával a V-t mutatva azonnal fotózza magát. Legszívesebben elnevetném magam, mert kortól és nemtől függetlenül fel merem tenni a kérdést: ki a fenét érdekel, hogy nézel ki teli fénylő papírokkal? Ha ez nem a közösségi médiára menne, akkor a V-t mellőzné, így azonban a világmindenség, értsd Insta meg minden más közönsége tudni fogja, hogy mit csinál! Engem már csak az érdekel, miért hiszi mindenki, hogy mások figyelnek rá? Miért követeli minden egyes ember ma, hogy csak rá figyeljenek? Miközben egyre jobban erőlködnek, egyre kevesebben lesznek, akiket tényleg érdekel a kinézetük vagy hogylétük. Egy kicsit az is bánt, hogy ez a lány se él a jelenben, de ez legyen az én dolgom. Vagy az övé…
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és hallom az ajtó nyikordulását, amint belépek arra a régi helyre, ahol az asszonyok szorosan egymás mellett magazinokat lapozgatnak. Valamelyikük férje hozott párat Ausztriából vagy netán Amerikából kapott, és miután rongyosra nézegette, felajánlotta a köznek. Jóleső hangzavar fogad, és a tükörben megpillantom anyámat, aki szintén egy mosás-szárítást kért, mert lagziba megyünk. Rám is szól azonnal, hogy ne lábatlankodjak, üljek le vagy menjek haza. Én az előbbit választom…
A szép lány meg a telefonját, mert csak pörgeti, pörgeti, és nem veszi észre, hogy esni kezdett a hó, és a feltámadó szél eljátszadozik a hatalmas pelyhekkel.
Kép forrása: Pinterest
