Azon gondolkodom, mennyire nehéz elhinni, hogy minden elmúlik. Mi is. Az idő is, az is, amit szeretünk vagy gyűlölünk. Múlnak a napok, hetek és az évek, és hirtelen már úgy beszélünk, hogy emlékszel, amikor tíz éve, amikor az érettségin, amikor megszületett a fiad vagy a lányod, amikor elutaztunk, amikor megismerkedtünk…Minden, ami elmúlik, már csak a gondolatainkban létezik, és azok örömét, keservét csak azért hordozzuk, mert az elménkben van.
Rohanunk a munkába, megpróbálunk erőnkön felül teljesíteni, és ha valaki azt mondja, elfelejtünk élni, legyintünk. Pedig az, ami történik velünk, az az életünk. Nem az, amit tervezünk, amire vágyunk, hanem azok a percek, órák, amelyekben haragszunk, bántunk, gyűlölködünk, jó esetben pedig nevetünk és szeretünk.
Gyerekeink, akik nemrég még levegőt se akartak venni nélkülünk, leráznak bennünket, kérik, hogy hagyjuk őket békén, barátaink megfogyatkoznak, mert elfoglaltak, lusták, megvan a maguk baja, vagy már nem hiányzunk nekik. Szüleink várnak, hívnak bennünket, de mi megpróbáljuk megértetni velük, hogy most nem jó, mert programunk van, most meg azért nem, mert fáradtak vagyunk, vagy a gyerekeknek van programja. Nem értik, de elfogadják, nem akarnak tolakodni. Aztán lassan megbetegszenek, elhasználódnak, már nem lelkesek, nem akarnak mindenáron látni bennünket vagy az unokáikat. Jönnek a fájdalmak, kiszolgáltatottá és teherré válnak, pedig ettől féltek a legjobban.
Mi meg sóhajtozunk, jobb kocsit akarunk, nyaralásra vágyunk, valódi pihenésre, de ha sikerül, akkor is csak nehezen engedjük meg magunknak az örömöt. Félünk a holnaptól, a jövőtől, amely kiszámíthatatlan, miközben a jelent mérgezzük, megélni pedig képtelenek vagyunk.
Aztán azt halljuk, meghalt egyik ismerősünk, majd a másik, és fogynak az élők, akik részesei voltak életünk könyvének. Elmormoljuk a részvétet, de nem érzünk semmit. Tovább gonoszkodunk, pletykálunk, megszólunk mindenkit, aki más akar vagy mer lenni, mint mi. Bajunk van magunkkal, a párunkkal, a fiatalokkal, öregekkel, azzal, hogy mások nem kedvesek és figyelmesek, miközben mi sem vagyunk jobbak.
Túl rövid az élet ehhez, de nem hisszük el addig, amíg nem ébredünk betegen, fájdalmakkal telve. Csak akkor térünk kicsit magunkhoz, amikor megcsap bennünket az elmúlás szele, de akkor se túlságosan, mert maga az elképzelés is ijesztő. Velünk nem történik meg, csakis mások lesznek áldozatok, szenvednek pokoli kínok között, mi túlélünk. Sajnos nem.
Ideje azzal törődnünk, hogy még élünk, hogy rajtunk áll, mennyire széppé tesszük más napját. Ideje van a dicséretnek, a jó szónak és az elfogadásnak. Ideje van nem irigykedni, áskálódni, hanem adni. Olyan kevés ez a pár évtized! Vegyük észre, hogy hány tavaszt értünk meg, és ki tudja hány vár még ránk! Tíz, húsz, harminc, de az is lehet, hogy egy, netán egy sem. Még nyílnak a virágok, még új lehetőséget kínál a nap, éljünk vele. Ne romboljunk másokat, ahogy magunkat se. Hogy életünk vége mikor következik be, szerencsére nem tudjuk, de nem biztos, hogy fel tudunk rá készülni. Adjunk magunkból jót, nem fog elfogyni. Ami utánunk marad, az lesz a mi lábnyomunk az emberiség nagy sivatagában. Emlékezzünk azokra, akik itt voltak, de már semmi nem maradt utánuk.
A világ attól lesz jobb hely, ha mi jók vagyunk. Igazán, önzetlenül, és nem akarunk eltaposni minden hangyát vagy bodobácsot, mert megtehetjük. Talán így kaphatunk valamit abból a derűből, ami a szívünk mélyén van, csak elaltattuk.
