Néha azt gondolom, a gyerekek azért vannak, hogy tükröt tartsanak nekünk, máskor meg, hogy még a vécén se legyen nyugtunk minimum húsz évig, de előfordul az is, hogy bájosak és kedvesek. Másoké, főleg májusban, úgy harminckettedikén… Az enyémek mindent elkövetnek, hogy időnként úgy érezzem, érdemes lenne felhívnom a NASA-t, és az új rakétaprogramjukról érdeklődjek. Arról, amelyben kiskorúakat repítenének a Holdra. Liza a projektnappal nyúz, a kicsi meg a szerelmi életével! Nekem meg semmilyen nincs, nemhogy szerelmi.
Liza gyakran, túl gyakran megjegyzi, hogy Mia mamája bombázó, Lénáé modell, és így tovább. Esküszöm, azt hittem, rendes suliba írattuk a gyereket. Igen nehezen jövök csak rá, hogy mindezzel azt akarja elérni, hogy azon a napon csinos legyek. Értem én, de eddig se jártam zsákkal a fejemen, szégyenletes, hogy cikinek tart a lányom.
A kisebbik is megéri a pénzét, ő azt hajtogatja, hogy neki is kell vinnie valamit a függönykarikáért cserébe, talán egy igazi gyűrűt. Remélem, nem jut eszébe az enyémek közül lopni egyet. Képes lenne rá.
Kora reggel, amikor még odaát vagyok, Álomföldön, ahol nincs gyerek és csend van, jön Liza.
– Anya, ugye tudod, hogy nem kell szoknyában jönnöd, az nem trendi.
– Kérlek! – sóhajtok fel. – Nem szállnál le rólam? Inkább azt mondd meg, ki lesz a vendéged?
– Titok. Viszont egy jó farmer aranyat ér.
– Komolyan mondom, ha nem hagyod abba, el se megyek. Honnan szeded ezeket?
– Olvastam a neten. Meg Léna anyja is mindig abban jár, mert kiemeli a fenekét.
– Megnyugodhatsz, észben tartom a tanácsod. Nem értem, hogy a te projektnapodon miért az én fenekem a fontos, de legyen. Nadrágot veszek fel, pólót, zakót. Megfelel?
– Persze! – nevet és már bújik is vissza a telójába, ami kora reggel tilos minálunk.
Az új munkahely majdnem olyan, mint a régi. Vonzom a hülyéket. Itt viszont több a személyes kapcsolat, muszáj mosolyt rajzolnom a fejemre. Jön az egyik, és azt mondja, ő Indiába menne, de nem tudja, hogy a Holt-tengerben lehet-e fürödni az év minden szakában. Finoman közlöm vele, hogy a kettő nem azonos térségben van, erre megsértődik. A következő Egyiptomba utazna, és azt kérdi, hogy vajon szerveznek-e onnan fakultatív kirándulást Petrába. Csak azt tudom mondani, hogy megeshet, de nem mi. Nem érti, hiszen ott van, nem messze. Hát persze, csak egy köpés, szó szerint, ha a térképet nézzük. Köpök, és ott leszünk.
Kiborító ez az egész, főleg mert elkezdtem hallucinálni. Liza iskolájánál Marcellt véltem látni. Ekkora bajra nem számítottam agyilag, bevallom férfiasan. Nőiesen is. Hogy olykor-olykor megsajdul a szívem érte, az is gáz, de hogy még képzelődöm is?!
A nap fénypontja azonban kezdem azt hinni, hogy a hazaérkezésünk. A lábtörlőn megint ajándék várt bennünket. Természetesen a kisebbiket, aki felkapta a kis csomagot, és azonnal felszakította. Egy kulcstartó volt benne, amin egy cipő fityegett. Linda elvigyorodott, és bejelentette, hogy újabb hódolója akadt, mégpedig Zétény, aki a másik csoportba jár, de aznap velük volt. Egész nap együtt játszottak, még akkor is, amikor az óvó néni kérte, hogy menjenek ebédelni. Ők nem hallották, de amikor futottak elkésve, neki kibicsaklott a lába, és elesett. Szerinte, ezt a cipőcskét azért kapta, mert akkor hangosan bőgött. Ezt a kicsavart logikát nehéz volt elfogadnom. És különben is, honnan tudnák hol lakunk? Kezdek félni. Lehet, hogy legközelebb levágott lófejet találunk érkezéskor?
Valljuk be, van az egészben valami félelmetes. Ki és mit próbál a tudtunkra adni?
Szerdán, azon az ominózus szerdán, kellemetlen találkozásban volt részem. Álmomban se gondoltam volna, hogy a sarki Sparban összefutok Mr. B. anyjával. Én úgy képzeltem, hogy az ilyen nők nem járnak bevásárolni. Egyenesen vásároltatnak vagy rendelnek. Erre megpillantottam. Szembe jött velem, és kedvesen mosolygott. Mindkét szó idegen tőle, ezt kellett megtapasztalnom. Vagy már kellően undok vagyok?
– Jó napot, Melinda! – mondta, és valóban mosoly ült az arcán.
– Jó napot, asszonyom! Nem is tudtam, hogy errefelé lakik! – Most mondjam neki, hogy nem vagyok Melinda? Ugyan minek?
– Nem, dehogy, csak épp hazafelé tartunk, aztán ezen a környéken gondoltam, kisebb a forgalom a boltban. Hogy van?
– Csodásan! – Hogy lennék? – Készülnek az eljegyzésre?
Meghökkent. Gondolom a tolakodó kérdésem váltotta ki belőle.
– Valahogy úgy… Még az elején vagyunk. Nem kapkodunk. És ön?
– Én nem készülök! – mondtam nevetve.
– Jaj, nem úgy értem, a munkájára akartam célozni!
– Köszönöm, minden rendben. Emberekkel dolgozni sose könnyű. – Hogy ezt minek mondtam, nem értem. Kit érdekel? Őt biztosan nem. Zavarba jöttem, és komplett hülyének tűnhettem előtte.
– Igaz, igaz, de az a lényeg, hogy ön irányítson!
Bólogattam. Ennél hülyébb beszélgetésben nem volt részem még az ügyfelekkel sem. Ezért sietve benyögtem, mennem kell, várnak a lányaim.
– Lányai? – hökkent meg újra.
– Igen, mind a kettő.
Úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, hogy világra tudtam hozni két embergyereket. Kicsit sápadt lett, pedig még nem is látta őket. Majd megtudná, mi a magyarok istene, ha nála töltenének egy hétvégét. Anyám mesélhetne hosszasan.
Megfordultam és az édességes pult felé vettem az irányt, éreztem, úgy két kiló csoki este majd lenyugtat. Szívesen megkérdeztem volna az odafent üldögélő, lábát himbáló Teremtőt, hogy mit vétettem, de nem akartam ilyesmivel zavarni. Mindeközben a lányok a kocsiban várakoztak teljes egyetértésben. Valami nincs rendben, súgta egy kis ördög a fülembe. Ilyen találkozások nem léteznek, és a lányaim nem veszekednek… Itt valaki szórakozik velem?
Amikor otthon a hűtő előtt pakoltam ki a cuccot, feltűnt, hogy valami olyasmit is vettem, amit soha nem tennék. Pacalt. Hogy hogyan került be a kosaramba, nem tudom. Hogy miért nem vettem észre, azt sem. Talán ideje lenne gyógyszert szednem, mert a feledékenységem lassan szárba szökken? Ekkor, hogy megkoronázzuk a napot, finoman megcsúsztam a konyhakövön, és elejtettem a tejes dobozt. Persze kiborult, és ahogy folyni kezdett a tej, megjelent Liza.
– Anya, te mit csinálsz a földön? – kérdezte kedvesen.
– Nyaralok, édesem, nem látod?
– Ó, ez remek. Valószínűleg Madeirán, mert a tej egy M betűt formál.
Ekkor már készen voltam. Legszívesebben elküldtem volna a fenébe a gyerekemet, Winter Marcellt és jómagamat is. De nem tehettem. Felálltam, határozott léptekkel bevonultam a fürdőbe, hogy mosásba tegyem a legjobb farmerom, mielőtt a nagyobbik ördögtől való csemetém szóvá teszi, hogy a projektnapon csakis abban jelenhetek meg.
Kép forrása: Pinterest
