Azt mondják, mindent meg lehet szokni. Lassan nekem is sikerül csodás új helyemen, mert az ügyfelek földrajzi hiányosságain már nem is mosolygok, nem az a dolgom. Finoman elmondom, hogy mi hol van, mikor érdemes utazni és ennyi. Én arról igazán nem tehetek, hogy valaki a Bahamákról azt hitte, Indonézia. És amikor olyan panasz érkezik valakitől, hogy egy hajóúton nem lett tengeribeteg, akkor felsóhajtok, de nem kérdezem meg, hogy miért hiányzott neki a hányás.
A pacalt kidobtam, ahogy sok minden mást az életemből. Elmúlt két nap úgy, hogy még a lábtörlőn sem volt koszon kívül semmi.
Liza nagy napjára pénteken került sor, tízre kellett menni, és azt ígérték három óránál nem több. Úgy éreztem, nem bírok ki annyit. Nem vagyok antiszociális, de az a sok ordító gyerek, mind tele elérhetetlen vágyakkal… Kicsit szégyellem, de utálkozva léptem be az iskola kapuján.
Csinos voltam, mertem volna más lenni? Farmer, póló, bőrkabát és magassarkú. Ez volt a lányom kívánsága, amit csak azért nem értettem, mert nem rapid randira voltam hivatalos. A negyedik c persze a másodikon volt, hogy gyalogolni kelljen. Még szerencse, hogy valamennyire formában vagyok, így felérve nem lihegtem, mint egy kutya. Csak, mint egy kiskutya. No, jó, közepes. Körbenéztem, és a sok anyuka közt láttam pár apukát is. Rájöttem, hogy alig ismerek valakit. Liza messziről bólintott, oda se jött, mire igen csúnya pillantásokkal magamhoz parancsoltam.
– Talán láthatatlan lettem az éjjel? – kérdeztem mérgesen. – És semmi ugyan, anya!
Elvigyorodott.
– Ugyan, anya! – súgta gonoszul. – Nem vagyok már pisis, aki a nyakadba ugrik, elvégre most váltunk el két órája.
– Mikor lett neked ekkora szád? – sziszegtem vissza. – Villámgyorsan mondd meg, kire számíthatok, mert nem szeretem a meglepetéseket.
– Látod, a többiek se tudják! Ülj le nyugodtan, aztán majd meghallod az én terveimet is.
Szerettem volna tisztázni vele, hogy még tíz éves, és tervekről beszélni lehet, de ne tegyünk már úgy, mintha most készülne a Marsra szállni. Ez mégiscsak egy iskola, ahol teret adnak a kis öntudatgombócomnak. No, meg azoknak, akik nem rendelkeznek hatalmas egóval, és most szeretnének köddé válni. Ismerem az érzést, én ilyen voltam.
– Rendben, visszafogom magam, de ha valami olyasmit tervezel, ami nekem kellemetlen, jaj neked!
Hangosan nevetni kezdett a kis boszorkány.
– Nem apát hívtam meg, nyugodj meg!
– Akkor vagyok nyugodt, amikor te alszol! – feleltem negédesen, mire faképnél hagyott, de nem tudtam nem észrevenni azt a magabiztos mosolyt, amitől a hideg futkározott a hátamon.
És elkezdődött. Jöttek sorba a lehetetlenebbnél lehetetlenebb alakok. Alig akartam elhinni, hogy volt, aki tízévesen kéményseprő akart lenni. Hozott is be egy igazit. Természetesen az influencer, tévés, informatikus és ügyvéd volt a legmenőbb. Akadt egy orvos (fül-orr gégész), egy fogászati asszisztens, egy fodrász, és a kihagyhatatlan műkörmös is. Tudtam, hogy azonnal Liza következik, mert névsor szerint haladtak. A lányom olykor hátrapillantott, és biztatóan rám mosolygott, mintha támogatásra lett volna szükségem. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam.
– Most pedig jöjjön Liza! – mondta a tanító néni. – Mesélj, légy szíves, kit hoztál magaddal!
A máskor oly magabiztos kislányom egy pillanatra megingott. Aztán az oldalajtóra pillantott, amely nyílt is azonnal. Sose felejtem el azt a pillanatot, mert akkor döntöttem el, hogy sorozatgyilkos leszek. Ott, abban a biztonságos és nyugodt közegben hirtelen meg jelent Winter Marcell, akit és sürgősen el akartam felejteni, akit nem láttam jó pár napja, és nem is akartam látni, mert semmi közöm más vőlegényéhez.
Én nem tudom, hogy lehet, hogy a pasik mindig jól néznek ki, ha felvesznek egy zakót. Azzal a laza eleganciával, amivel besétált, ahogy köszöntötte a lányom, esküszöm, még jó, hogy nem olvadtam le a székről. Fagyos szívem lüktetett erősen, de tartottam magam.
Szemmel láthatóan ismerte Lizát. Ismerte a tízéves szörnyet, aki annyit mondott róla, hogy egy fiatal cégtulajdonos, aki saját erőből küzdötte fel magát oda, ahol van, mert egy ideig tanulta a szakmát, és most egyéni vállalkozásba kezd. Mi a szösz? A szőke csoda ilyen inspiráló?
Hallgattam, hallgattam, és millió kérdésem lett azonnal. Honnan ismerik egymást? Hogy merte Liza meghívni? Miért vállalta el? Szóval, nem voltam vicces kedvemben. Csak azért nem álltam fel, mert a lányomról volt szó, akit ha hazaérünk, bezárok a szobájába étlen-szomjan egy hétre, ezt azonnal eldöntöttem.
Mr. B. akit a többi nő kocsányon lógó szemekkel bámult, gondolom a bugyijuk se maradt száraz, finom mosollyal az arcán mesélt, válaszolt a kérdésekre, és egyszer sem, hangsúlyozom, egyszer sem nézett rám. Minek tette volna? Vajon ezzel a szerepléssel akart kárpótolni könnyed hazugságaiért?
A vicces azt volt az egészben, hogy tulajdonképpen ő akart engem jobban, és a végén ő akart kevésbé. Vajon miért törvényszerű, hogy amíg jól vagyunk, amíg vidámak és bátrak, addig a pasik kaparnak. Mihelyt beleengedjük törékeny szívünk egy kapcsolatba, és merünk örülni a jónak, azonnal hátrálni kezdenek?
Én, Mónika, akinek nevében majdnem benne van egy hangszer, akinek akkora a szája, mint a Bécsi kapu, hagytam, hogy valaki keresztülgázoljon a szívemen, és aztán ne kössön ki. Mekkora hülye vagyok!
Marcell lehengerlően okos és kedves volt. Persze, hogy tőle egymillió dolgot kérdeztek a gyerekek, és a nők is. Érdekes módon egyetlen egy apuka se kérdezte meg a sikeres karrier receptjét. Bezzeg a rúzsos hiénák. Talán húsz percig is eltartott Liza szereplése. Láttam rajta, hogy végtelenül büszke, főleg, mert osztálytársai elámultak rajta. Ahogy vége lett, és Marcell kisétált, a drágalátos kis hölgy világmegvető bátorsággal hozzám lépett, és a képembe vigyorgott.
– Ugye, fantasztikus volt? – kérdezte. – Ő igazi példakép lehet bárkinek!
– Liza! – szólaltam meg vészjósló hangon. – Erről otthon bővebben elbeszélgetünk.
– Jól van anya, csak ne legyél ideges! – suttogta. – Még ketten vannak, és utána simán felrobbanhatsz. De ne mondd, hogy nem tetszett a meglepi!
– Még egy szó és…
– Pszt! – tette a kezét a szája elé az ördögfattya. – Ne zavarjunk másokat!
Elszámoltam tízig, vagy húszig, már nem tudom, közben igyekeztem nem sikoltani. Hát ezért kellett nekem farmerba öltöznöm? Na, ez már mindennek a teteje! Este legyilkolom ezt a csajt, és biztosan benne leszek a hírekben holnap. Vagy…
„Egy negyvenes anyuka világgá ment, miután kiskamasz gyermeke kellemetlen szituációba kényszerítette. A nőt több órája keresi a rendőrség. Lánygyermeke még él, pedig agyon kellett volna csapnia.”
Ezzel fog végződni a híradás. Egy perc hírnév az időjárás-jelentés előtt. Azt se tudtam, sírjak vagy nevessek. Isten nem ver bottal, de gyerekkel igen.
Kép forrása: Pinterest
