Már észre se veszem, hogy csend lett. Ülök egymagamban, és azt sem tudom, milyen nap van. Az éjszaka zajai finoman beszüremlenek a zárt ablakon át is, de éjjel kettőkor alszik a város. Aludnék én is, de nem merek. Ha leteszem a fejem akár csak fél pillanatra, azonnal felsír. Mintha tudná. Ezt a folytonos készenléti állapotot senki nem titkolta el előlem, de akkor nem értettem. Vagy nem hittem el. Senki nem részletezte, hogy a fáradtság mit jelent. Ha anya leszel, az a dolgod, hogy éber maradj, hogy levegőt se vegyél, enni meg akkor szabad, ha véletlenül a konyha felé tévedsz.
Anya itt volt egy hétig, de neki is haza kellett utaznia. Háromszáz kilométer nem a szomszédban van, jön, ha tud, ha nagyon muszáj. Mintha nem akarózna neki otthagyni az állatait, a házat, meg apámat, aki megbízhatatlan, ha iszik. Anyósom úrinő. Ő nem nyúl holmi szaros pelenkához, egyszer is elég volt végigcsinálnia, akkor is pokolian szenvedett. Ketten vagyunk Ádámmal, és egyikünk se sejtette, hogy az alváshiány mekkora agressziót vált ki belőlünk. Tegnapelőtt én kiabáltam vele valami apróság miatt, tegnap este ő vetkőzött ki magából. Rövid idő alatt megszűnt az a pár, akik voltunk, csak anya és apa lettünk, ami félelmetes.
Nézem a telefonom, előrebicsaklik a fejem, és reménykedem pár órában. Beni evett, tiszta, büfizett, nem jön a foga, elvileg nem unatkozhat, nem hasfájós, szóval alhatna, mégse teszi. Pontosabban negyedóránként jelez valamiért. Felsír, mintha rosszat álmodna, pedig nem érhette eddig semmi baj. A babaszoba rendezett, világos, illatos. Ha máshol ilyet látnék, elmosolyodnék a végtelen összhangon. Tényleg összepasszol a szekrény lába a padló színével, de még a függönyével is. Tökéletest akartam, mintha az elég lenne a boldogsághoz. Már tudom, hogy nem az. Huszonnyolc vagyok, és pár hónap alatt szörnyeteg lett belőlem. Hetek óta nem voltam emberek között, maximum a boltban, de csak tologatom a kocsit, és néha attól félek, hogy a bevásárlókocsiban felejtem a gyereket. Félálomban vagyok a nap nagy részében. Lassan elfelejtek mosolyogni. Gyerekünk azonban, ha nem sír, gyönyörű. Mosolyog helyettem, csillog a szeme, és ha kint vagyunk az utcán, csodababává válik. Mintha képes lenne megjátszani magát. Tudom, hogy nem, de megfigyeltem, hogy séta közben sose bőg. Azt itthonra tartogatja nekem.
Minden porcikám fáradt. Alig tudom nyitva tartani a szemem, miközben az ereimben kúszik a kétségbeesés. Mit csinálok rosszul? Meddig mehet ez így? Voltunk orvosnál, de ugyanazt mondta, mint a védőnő: semmi baj kedveském, vannak gyerekek, akik rossz alvók. Fogadja el, és keressen segítséget. Ahogy rápillantottam hallván vigaszát, éreztem, hogy meghökken tekintetem láttán. Azt gondolja, biztos nem lehet ennyire egyedül ez az anyuka. Nem magyarázom el neki, hogy de igen.
Ádám esténként hétkor ér haza, tudom, hogy értünk dolgozik, mégis gyűlölöm érte. Nem érdekel a pénz, a munka, a karrier, csak pihenni szeretnék. Ahogy ránézek, látom a szemén, hogy ő is ugyanezt akarja. Tisztában vagyok vele, hogy mi akartuk a gyereket, azzal is, hogy jönnek majd jobb időszakok, de a most most van. Nem alhatom ki magam előre, nem mondhatom a testemnek, hogy pihenjen gyorsabban. Amikor valaki a neten azt állította hogy a szoptatás alatt lefogyott, nem hittem neki. Már tudom, hogy ennek köze sincs a szoptatáshoz. Ennek a nemevéshez van köze. Étvágyam sincs, csak lézengek a házban, és rettegve hallgatom a csendet. Lélegzik még? Kibámulok az ablakon, egy repülő villogó fénye tűnik fel és eszembe jut Ciprus, a nászutunk, és ez a gondolat hozzásegít ahhoz, hogy ne gyűlöljem a férjem és a fiam. Mostanában többször előfordul. Olyan dühöt érzek, amelynek létezéséről se tudtam, arról meg pláne nem, hogy bennem rejtőzik.
Nem vagyok egy harcias csaj, ritkán állok ki magamért. A konfrontálódást nem nekem találták ki. A napokban azonban mintha a sátán bújt volna belém. Istentelen mélységben kóvályog a lelkem, és hálásan gondolok arra, aki kitalálta, hogy a gondolatokat ne lehessen látni. Csúnya dolgok járnak a fejemben. A tükörben, ha arcomra pillantok, egy öreg, karikás szemű nőt látok, akinek tekintete nem evilágban vándorol. Mintha eltűnt volna belőlem az élet azáltal, hogy gyerekem született. Erről senki nem mer beszélni, mert a terhességi rózsaszín lufit nem illik kipukkasztani. Ugye, boldog vagy? Ugye Ádám örül a fiának? De szép pár vagytok, tiszta apja ez a gyerek! – mondatok után senki, de tényleg senki nem mondja, hogy megélt hasonlókat. Lehet, hogy van szülés utáni demencia? Olyan, ami arra képes, hogy elfeledtesse, hogy hónapokig nem voltunk önmagunk? Vajon az mennyire természetes, hogy még nem szeretem a fiam? Kellene azonnal szeretnem? Csak egy baba, aki eszik, pelenkázni kell és sír. Mindig sír. A faliórára pillantok. Tizenöt perce van csend. Ádám is végre alhat egy keveset. Ajánlottam neki a füldugót, de furán nézett rám. Ő része akar lenni mindennek, mondta, de már aludt is a kanapén percek múlva.
A falak meghajlanak körülöttem, érzem, ahogy befelé dől a csend. Mindjárt rám ül, összenyom, és eldőlök az ismertlen sötétségben. Szemem lecsukódik, a repülő már messze van, és tagjaimban bizseregni kezd az álom. De ebben a pillanatban felsír Beni. Úgy, mintha ölnék. Éles hangja kettévágja a szobát, felülök, vigyázzba merevedik a hátam. Várok, hátha abbahagyja, de egyre erősebben jelzi, valamit akar. Közelebb lépek, felveszem, de sír tovább. Nemrég evett, a pelenkája üres, jajongása szívettépő, idegesítő. Mit érezhet? Paskolgatom a hátát, de nehezen nyugszik meg. Azt mondogatom magamnak, hogy anya vagyok, ezt meg kell értenem. Már nemcsak magamért vagyok felelős. Én akartam, mi akartuk, hogy világra jöjjön, nincs mese, ki kell bírni. Amikor elhallgat, nagy levegőt veszek, és megpróbálok nem elaludni, amikor leülök vele. Mihelyt elhelyezkedem, megint ordít. Te magasságos ég, hetek óta nem aludtam két óránál többet egyfolytában. Segítsen már valaki, mert kezdem megérteni azokat, akik kiakadnak, és bántani kezdik a babájukat. Beni megint éles hangon visít. A karomon feláll a szőr, már a falakról csorog kétségbeesésem. Mi lenne, ha egyszerűen megszabadulnék az ordítástól? Csak csendet akarok és pár óra nyugalmat. Nézek ki az ablakon, és annyira dühös vagyok, hogy már az jut eszembe, kidobom az ablakon a zaj forrását. Nem bírom tovább. Reszket a kezem, ronggyá foszlik a lábam. Édes istenem, honnan vannak ilyen gondolataim? Mi lett belőlem? Hol van az a lány, aki hegyet mászott, aki körbekerekezte a Balatont, és másnap vizsgázni ment? Én voltam az is, vagy az vagyok, aki ma vagyok?
Aztán valami csoda folytán elhallgat a fiunk. Leteszem magam mellé és fél másodpercen belül elalszunk mindketten. Hajnalban még érzem, ahogy Ádám betakar bennünket. Az áldott csendben vonat fütyül odakinn, de én már messze járok, és abban reménykedem, talán tiszta aggyal ébredek, ahogy nem is olyan rég.
Kép forrása: Pinterest
