Ötven leszek nemsokára, de mostanában egyre többször gondolok az elmúlásra. Az is bánt, hogy forog a B oldal, és én még az A-t se éltem meg teljesen. Mi van, ha egyszer, nem is olyan sokára, rádöbbenek, hogy nem éltem eleget? Ki vagyok én, ezt se tudom, mert csak végigfutottam az életen, de nem derült ki, hogy tényleg az vagyok-e, aki akartam lenni? Éltem-e annyit, hogy ha holnap eljönne értem a halál, büszkén mondhatnám, hogy szép volt, jó volt, indulhatunk. Marhaság. Ezt biztosan nem mondja senki. Legfeljebb, aki kilencven éves és már minden perce szenvedés. Talán még ők se, mert az ember fél az ismeretlentől.
Folyton arra gondolok, hogy az élet értelme ivalóban csak annyi lenne, hogy felnövünk, családot alapítunk, dolgozunk, és felneveljük a gyerekeket? Ha ők majd a maguk lábára állnak, nekem mi dolgom lesz a világban? Vagy már annyira öreg leszek, hogy teljesen mindegy, mert szenilis vénemberként csavargok az utcán, és keresni kell engem, mint mostanában egyre több demens öreget? Azt se tudom, mit jelent eleget élni! Én ebben az életben tulajdonképpen ki vagyok? Az a srác, aki mindenkinek be akarta bizonyítani, hogy fontos, hogy harmadik gyerekként nem véletlenül csúszott be, és nem szülei házasságának mentőöve lehetett volna, ha jól funkcionál? Vagy férj és apa vagyok, akinek a család az első, és ha beledöglik, akkor is dolgozik, hogy mindhárom gyereke elégedett legyen? Útnak indítja őket, megad mindent, amit csak lehet, és utána boldogan hátradőlhet? Ha ez így van, akkor azt mondhatom, hogy szimpla robot vagyok, akit kihasznál mindenki, amíg teheti. Vagy egy férj vagyok, aki már rég nem ismeri a feleségét, akit egykoron szeretett. A szerelmes srác se vagyok, mert annak már rég elmúlt az ideje, ki emlékszik arra a nyurga szétolóra, aki május elején átmászott a falon, hogy orgonát lopjon egy szőke lánynak. Mintha sose lett volna ilyen. De az a fiú is eltűnt a süllyesztőben, aki úgy gondolta, hogy a világ megváltása az ő feladata.
Minden reggel úgy kelek fel, hogy erős hiány van bennem. Nem érzem, hogy beteljesítettem a feladatom, hogy most már megnyugodhatok. Szétfeszít egy érzés. Be akarom bizonyítani, hogy fontos vagyok, hogy kellek még, hogy lehet rám számítani. Mint emberre, mint férfira. Vajon kellek-e még valakinek?
Bizonyára igen, mert kapok visszajelzéseket. Egyesek észreveszik, hogy rossz a kedvem, hogy valami nem kerek. A nőknek különleges receptoraik vannak, de lehet, hogy csak próbálkoznak, mert hasonló helyzetben vannak, mint én. Figyelnek rám, faggatnak, és azt mondják, érdekli őket, mit érzek, mit gondolok. Ez jó érzés. Rég nem éreztem magam fontosnak. Hízelegnek, kedveskednek, de ravaszul csinálják. Én meg úgy teszek, mintha nem venném észre a trükközést. Nem lehet kikerülni őket, mert megállíthatatlanok és kitartóak. Szívósan faggatnak, nem adják fel. Ez mindenképpen hízelgő. Hogy nős vagyok, nem zavarja őket, azzal áltatnak, hogy érdekli őket a lelkem. Még az is lehet, hogy igen. Egy házasságban az ember hamar leszokik arról, hogy fontos legyen. Minden fontosabb lesz idővel, mint a gondolataim, terveim, mert a gyerekek elviszik a figyelmet rólam. Félreértés ne essék, szeretem őket, meg is halnék értük, de akkor is minden róluk szól. Rólam csak annyi, hogy kész az ebéd, örüljek neki, mert marhapörkölt van, a kedvencem, közben meg hallgathatom, mi romlott el, és melyik gyereknek mi a nyűgje- baja. A jegyeiket sorolják, meg hogy ki kivel kavar a suliban, és hogy szemét a fizikatanár, de a tesis pláne. A kicsi pedig azért jajgat, mert csúfolják és feketét kapott a ronda írására. A nejem azt sorolja, hogy a szomszéd egy vadállat, átszórja a sittet hátul, és drágult a műkörmös, pedig pocsék munkát végez.
Ennyi az élet? Vagy el kellene fogadnom a felkínálkozó lehetőségeket, hogy érezzem, kellek, mint férfi? A kedvemre tennének, hízelegnek folyamatosan, ez nem kérdés. Vajon akkor boldog leszek, ha találok valakit, akinek én vagyok a legfontosabb? Vagy az kell, hogy nekem legyen fontos valaki?
Ötven leszek, és nem érzem jól magam a bőrömben. Minden napom egyforma, és hiába tűnik úgy, hogy megvan mindenem, épp azom nincs meg, amiről azt se tudom, micsoda, de hiányzik. Talán az álmaim, amelyek elmúltak? Vagy az idő, amit nem kaphatok vissza? Vagy a remény hiányzik már az életemből? Az a fajta, ami megmutatja, hogy érdemes felébredni reggel, mert nagy tettek várnak rám. Vajon mi vár még rám, amikor már egyre gyakrabban fáj a hátam, beáll a derekam, vagy napokig felkelni sincs kedvem, de muszáj? Még nem vagyok öreg, de ráléptem az útra? Mi ad megnyugvást, ha már ma nem találom a helyem? Nézem a feleségem, a gyerekeket, és vannak pillanatok, amikor szinte idegeneknek látom őket. Hová juthatok ezzel a szemlélettel?
Vagy utazzak el? Vegyek egy jobb kocsit, persze hitelre? Fizessünk be egy hosszú hajóútra? Utóbbira pénzünk is lenne, van némi tartalékom. Megoldana valamit? Van még értéke az életemnek azon túl, hogy pénzt keresek? Vagy váljunk el, és vágjak neki egy új életnek? Nem vagyok én ehhez bátor. Sokszor gondolok rá, de kinek van ereje újrakezdeni? Mi motiválhatna abban helyzetben? Egyszerűen félek. Attól, amiben vagyok, amiben nem vagyok, és attól is, amiben nem lehetek. Nem találom a helyem. Ez a világ már nem otthonom, ahogy pár éve. Szeretnék jóval öregebb lenni már, hogy ne jusson eszembe ennyi marhaság. No, ez is az volt. Fiatalabb akarok lenni, hogy mire újra ideérek, legyenek válaszaim. Addig meg…Addig meg marad a félelem, de senkinek nem mondhatom el, mi bánt, rajtam ne röhögjön senki.
Kép forrása: Pinterest
