Valami kedves fényjáték csiklandozta meg pilláit: kinyitotta a szemét, hogy meglesse, mi történik körülötte. Olyan volt, mintha életében először pillantotta volna meg a világot: minden újnak, tisztának és ismeretlennek hatott. A saját kezei észlelése után észrevette a széles hátat, amelyből egy halk, nyugodt férfihang duruzsolt valamit.
Hirtelen mázsás súly telepedett a szemhéjára: nem ellenkezett, inkább hagyta, hogy sötétségbe boruljon előtte a szoba. Mire megint eszébe jutott, hogy kikukucskáljon, és meglesse, hogy itt van-e még a férfi, már minden narancsban úszott. Esteledett.
Bánta, hogy átaludta a találkozást. Annyi kérdése lett volna. Talán majd másnap…
Reggel frissebben ébredt és jobb volt a kedve is. Hitte, annyira hitte, hogy mostantól minden szebb és jobb lesz. Nem lehet másképp. Már hónapok óta ezt mantrázta.
Meg sem tudta számolni, hányszor nézte meg az órát, de az valahogy nem ketyegett gyorsabban csak azért, mert vádlón szuggerálta a mutatókat.
Este hétkor, amikor már letett arról, hogy aznap még látja őt, meghallotta a tikkeléshez hasonló torokköszörülést az ajtó előtt. Beleszédült az örömbe.
Lassan lerogyott az ágy szélére, ahogy a szobatársa is. Mindketten megremegtek.
Az orvos csendben köszönt, odalépett hozzá, összedörzsölte a kezét, hogy a kinti hideg után megmelengetett tenyerekkel érjen a hasához. Apró kedvesség, ami annyira jellemző volt a férfire.
“Kíra, a műtét jól sikerült. Kitisztítottam mindent, de az átjárhatóságot nem tudtam továbbra sem biztosítani. Nyolc hét múlva kezdhetjük a következő lombikot.”
A szoba egyre homályosabb lett körülötte, ő mégis mosolyra húzta a száját. Hitte, annyira hitte, hogy mostantól minden szebb és jobb lesz. Nem lehet másként. Talán a hatodik sikerül.
fotó: Pinterest
