Az összes utcai tábla közül az “Ez a ház eladó” -t szerette a legjobban. Erről tudott a legtöbbet gondolkozni sétálás közben. Amint meglátott egy új “Eladó” táblát, elfutotta a testét az a jóleső bizsergés. Elválnak? Összeköltöznek? Meghalt a nagymama és a család már régen Angliában él? Valami megtörte az évtizedek monotonitását.
Egy órát sétált, soha egy perccel sem többet. Olyan szigorú szabályok szerint töltötte a szabad sétáját is, ahogyan az egész életét élte. Mindig ugyanazon az útvonalon ment és csak egyetlen ház előtt időzött hosszan. Mindig ugyanott. De ma nem a szokásos kopott farmerben, fehér pólóban, hanyagul a hátára vetett rózsaszín pulóverben, hanem szoknyában ment. Mintha tudta volna, hogy a mai különleges nap lesz. Nagyon ritkán hordott szoknyát.
Van egy ház a Garas utcában, amit senki sem akarhat eladni soha. Minden keddi sétája alkalmával – mert mindig kedd hajnalban, 4:50 és 5:50 között sétált arra -, elképzelte, hogy ha az övé lenne, szélesre tárná a hatalmas, kovácsoltvas kapukat és beengedné az udvarra a fényt. Elképzelése sem volt arról, hogy miért ne tudna a fény az udvarra egyéb módon bejutni, de mégis a zsigereiben érezte, hogy annak a fénynek ki kell tárni a kaput. A hajnali napsugarak aranyszínűre festettek mindent. Megcsillantak a hatalmas, klasszicista kőoszlopokon, amik közel 100 éve méltósággal őrzik az ott lakók titkait. Kifejezetten hideg szél fújt, ami szokatlan volt egy ilyen júniusi napon.
Szertartásosan végigsimította a kapu két kőből faragott oszlopát – amelyek közül csak az egyik maradt épen -, és mint mindig, most is a Lánchíd oroszlánjai jutottak eszébe. Szerette a követ, annak minden esendőségével. Ahogy azt hisszük milyen erős, milyen megbonthatatlan, ami mindent kibír. Kőszikla. Pedig a kősziklák a legsérülékenyebbek. Mert mindenki kősziklának hiszi őket. A kő morzsolódik, ahogy a percek hozzádörgölőznek. Hányszor hallunk összedőlt házakról leomlott falakról, kidőlt oszlopokról. A golyónyomok ma is látszanak. A kő kopik. Talán lassabban, de fogy, mint minden, ami egyszer volt.
Ahogy az oroszlánok őrzik a Lánchíd titkait, úgy őrzik ezek a kőtömbök is a századok alatt összegyűlt történeteket. Beivódtak a falakba. Bárcsak olvasni lehetne a téglák között!
Percekig moccanni sem tudott, amikor meglátta a házon az “Eladó” táblát. Mintha elárulták volna. Őt, a házat, mindent, amiben hitt. A ház, amit nem akarhat eladni soha senki. Talán a sokkoló hír miatt, talán csak elkalandozott, de életében először belépett a ház udvarára. Korábban eszébe sem jutott volna bemenni egy idegen házba. Persze, ha úgy vesszük egyáltalán nem volt idegen. Meg amúgy is eladó. Halkan lépkedett, mintha attól félne, hogy felébreszti a kertben szunnyadó kőoroszlánokat. Minden nagyon elhagyatottnak tűnt. A lába alatt a frissen nyírt angol pázsit helyett kőtörmelékek és rozsdás szögek hevertek, amik mind azt hirdették, hogy ez az egész, ami valamikor fényűző villaként díszelgett az utcában, ma már senkit sem érdekel. Csak eladó.
– Miben segíthetek? – Riadtan megpördült, mintha valóban bűnt követne el éppen. A hangnak, amelyik a ház bejárata felől jött kontya volt és köpenye, és tartozott hozzá egy kis fehér kutya, amelyiket szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta az idegen érkezése. Békésen szaglászott a megszokott, kedvenc helyein. A “Miben segíthetek?” itt a hegyen körülbelül azt jelenti, hogy “Amilyen gyorsan csak lehet hagyja el a magántulajdont, mert különben hívom a rendőrséget.”
– Csak megcsodáltam a házukat! Látom, hogy eladó.
Talán a külseje, talán a barátságos hang miatt, de a konty tulajdonosa enyhülni látszott.
– Ó sajnos nem az enyém kedveském, de már 15 éve vagyok a házvezetőnőjük, nincs olyan, amit ne tudnék róluk. Mondjuk ma már csak őrzöm inkább, mint takarítom. Meg akarja venni?
– Nem, nem… – próbáltam nevetést erőltetni magamra – nem hiszem, hogy az én fizetési kategóriám lenne, csak megcsodáltam. Kíváncsi lennék miért ad el valaki egy ilyen gyönyörű házat.
– Háááát, megvan a története ennek a háznak is, de nem hiszem, hogy nagy dobra vernék! – kezdett bele pletykás portások örök hanghordozásával.
Ebben a pillanatban a kis fehér kutyus meglátott egy madarat, ami miatt olyan őrült vágtába kezdett, hogy a mogorva házvezetőnő kis híján repülni kényszerült a póráz végén. El sem köszönt.
A kertnek ebből a részéből látszódtak a festett üveg ablakok. Lélegzetelállítóan csillogtak a hajnali fényben. A visszatükröződő felületek magukhoz vonzzák a lelket. Ezt a házat soha senki nem akarhatja eladni. Megnézte magát az ablaküvegekben. Szépnek látszott. Hosszú ujjaival félkört formázott, arcát az ablakra tapasztotta és benézett. Mindent vékony por borított, az újságokat, a valamikor zöld kanapét, és vázában megszáradt virágokat.
Kedve lett volna egy nagyot fújni befelé, hogy egycsapásra megtisztuljanak a bútorok, és visszanyerjék valamikori fényüket. De csak nézett befelé megbabonázva.
Gyönyörű nő lépett a szobába. Fehér hosszú ruhában, fején kalap. Mintha valamelyik századeleji festményről lépett volna be ebbe a szobába. Így kalapban, a porlepte szobában egészen valószínűtlen volt. A zöld kanapéhoz tartozó fotelhez lépett, és beszélni kezdett hozzá. Halkan, de azért néhány szófoszlány kivehető volt. Hogy nagyon szerette. Mint még soha senkit. És megbízott benne, és előtte soha nem bízott senkiben. Odaadta mindenét. De becsapta, elárulta. Őt és a szerelmüket.
Még szorosabban odatapasztotta a kezeit a koszos ablaküvegre, de onnan, ahol állt nem lehetett kivenni, hogy ki ül a fotelben. Megmozdulni sem mert, mintha attól félt volna, hogy elég egy rossz mozdulat és elveszíti a lányt, a kanapét, a fotelt, a poros szobát és mindazt a különleges levegőt, ami körülveszi. Csak egyetlen lépést kellett balra lépnie, hogy észrevegye, a szemközti falon van egy régi ezüst tükör. Az üvege már megkopott, mint minden ebben a szobában, de halványan kivehető volt benne a fotel.
Kifejezetten szép férfi ült benne. Zavart volt, mint a rossz gyerekek, lehajtott fejjel ült, és mikor felnézett – nem a nőre fehér ruhában, hanem előre, a tükörre – akkor önmagát látta. Olyannak, amilyen. Azzal, amit tett. Talán könnyes is volt a szeme. Vagy csak szerette volna, ha tud sírni. Nagyon halkan beszélni kezdett. Nagyon nehéz volt kivenni a szavait. A bűnösök mindig vagy nagyon hangosan vagy nagyon halkan beszélnek. Hogy nagyon szereti, ő élete szerelme, de félt, hogy nem tudja boldoggá tenni. Ezért kellett olyan nőt keresni, akit boldoggá tud tenni. Hogy érezhesse ezt az érzést. Hogy erős, hogy kell valakinek, még ha az nem is kell neki. De hibázott, elárulta őt és a szerelmüket. Hogy bocsásson meg.
Szinte hangtalanul és mozdulatlanul beszéltek. Mintha meg sem mozdultak volna közben. Talán a nő kicsit közelebb lépett. Talán. A fojtott levegő, a kintről is érezhető múlt-szag, a férfi gyengesége és a nő csodálatos tartása tapinthatóan kimerevedett egy pillanatra. A nő kezében megcsillant valami. Mintha belassítottak volna egy felvételt, úgy dörrent el a pisztoly. Nem pukkant, hanem hosszan, nagyon hosszan visszhangzott, véget nem érően. A tükörből kis vértócsa szivárgott a padlóra a férfi fehér ingéről. A nő melléült és aprólékosan simítani kezdte a ráncokat a szoknyáján. Mintha csak őrizte volna az álmukat, ami nincs többé.
A pisztoly mellett feküdt.
– Jaj kedveském maga még mindig itt van? – Kérdezte a konyt tulajdonosa visszatérve a kutyasétáltatásból.
– Csak bekukkantottam a házba…. – hebegte zavartan.
– Szép, ugye?
– Szép– felelte úgy, hogy gépiesen mozgott a szája. Semmi másra nem tudott gondolni, csak ahogy az a gyönyörű fehér ruhás nő elsimítja a ráncokat az életén.
– Itt kukkantott be? Innen pont a ház ékességére látni! Jöjjön csak kedveském.
Megint mindketten rátapasztották a kezüket az ablakra, és benéztek a nőre, a szép férfira és az árulásra.
– Látja, ez a család kedvence. Ők voltak az első tulajdonosok. Egy gazdag cukorgyáros vette a lányának és a vejének mikor összeházasodtak. Nézze milyen boldogok! Látott már valaha két ilyen szép embert? Azt mondják, egymásnak lettek teremtve.
Egy kép volt a falon, valamikor 100 évvel ezelőttről. Egy kifejezetten szép férfi egy fotelben fehér ingben, mellette a földön egy fehér ruhás nő ült méltóságteljesen.
A hajnali fényben megcsillant valami fémes a fehér szoknya mellett.
fotó: Pinterest
