Klaudia halkan csukta be az ajtót, de amint kilépett a folyosóra, elmosolyodott. Nem volt felszabadult, de hirtelen mégis mintha visszatért volna belé az élet. Hónapok óta először maradt egyedül. Rég nem aludt és evett rendesen. Pillanatok alatt fogyott tíz kilót, elérte az álomsúlyt, amire oly régóta vágyakozott. Haja azonban megfakult, ahogy a bőre is, és legalább öt-hat évvel idősebbnek látszott a koránál, pedig még harminc se volt. Soha nem hitte volna, hogy vele fordul elő majd az, amiről itt-ott olvasott. Gyereket akart és viszonylag könnyen, pár hónap alatt teherbe is esett. Az első riadalommal vegyes örömben még úgy gondolta, minden rendben lesz, de sokat hányt és szédült, majd a második trimeszterben talált csak magára.
Anyja gyakran hívta, de keveset találkoztak. Barátnői még nem álltak készen az anyaságra, csak tologatták az időpontot, és bár meghallgatták, érezhetően nem tudtak mit kezdeni az érzéseivel. Az egyiknek épp akkortájt indult be a karrierje, megemelték a fizetését is, a másik viszont munkahelyről munkahelyre vándorolt, és a szerelem is kerülte. Egyszerűen nem értek rá, és lassan, szinte észrevétlenül sodródtak egymástól távolra.
Történt pár mentegetést nyomokban tartalmazó telefonhívás, egy-egy udvarias csetelés, de már rég nem érdekelték egymást a valóságban.
Egyedül maradt, amit az elején nem bánt, mert úgy gondolta, erős és harcos jellem, nem fog senki kegyeiért könyörögni. Jó volt az utolsó hónapokban otthon lenni, olvasgatni, és Bence is végtelenül figyelmes lett vele, bár egyre nehezebben tolerálta közeledéseinek hárítását. Klaudia nem értette azokat a nőket, akik azt állították, hogy nekik még abban az állapotban is van kedvük szeretkezni. Ő gyűlölte testének változását, képtelen volt elfogadni, hogy eltűnik egy hatalmas has mögött, amely mögött már nem volt nő, de még anya se.
Terhes, mit vár, kérdezte anyósa, és igaza volt, mégis fájt a szíve, mert a benne növekvő magzat egyelőre csak elvett belőle, adni még nem adott. Persze megvettek mindent, amit kellett, hiszen erről szól ez az időszak, meg a sok vizsgálatról, amiket gyűlölt. A hatodik hónap elején halálfélelem kezdte gyötörni, és biztosan tudta, hogy nem fogja túlélni a szülést. Ő lesz az, aki beleesik abba a kis százalékba, akiknél szövődmény lép majd fel. Ugyan miért ne lehetne ő? Valakinek abba is bele kell esnie. Ettől esténként, amikor még Bence nem ért haza, sírdogált egy sort, és úgy tűnt, magányát semmi nem enyhíti. Férje egyre több munkát kapott és hozott is haza, ami azt jelentette, hogy ütemesen lépdel felfelé a ranglétrán, nem beszélve a pénzről, ami vele járt. A fiatal ügyvédről azt mondták az irodában, nagy jövő áll előtte. Ezt sejteni lehetett, mert munkabírását két ember se tudta volna követni, nem beszélve kitartásáról és szívósságáról.
Klaudia, amikor még nem volt terhes, felnézett rá. Csodálta határozottságát, most azonban úgy tűnt neki, mintha nem akarna vele lenni. Kedves volt és figyelmes a maga nemében, de nem úgy, ahogy ő szerette vagy elvárta volna. Inkább csak megszokásból. Egyre ritkábban ölelte meg, vagy simogatta meg a fenekét, ahogy régebben, bár éjjelente még bepróbálkozott, de ő csak fáradtan eltolta. Hogy is adhatná oda magát neki, amikor rég nem feszes a bőre, amikor kilátszanak az erei, és bokája vastagabb, mint a nagyanyjáé, pedig ő már hetven felé közeledett, és sose volt nádszálvékony! Tudta, hogy a pasik tökéletes és illatos testekre vágynak, és ő messze volt ettől, és ahogy múltak a napok, mind messzebbre is került.
Amikor elfolyt a magzatvíz, szerencsére nem volt egyedül. Bence természetesen nem esett pánikba, az ügyvéd urak nem szoktak, hanem azonnal a kocsiba tette, és negyedóra múlva már a kórházban intézkedett. Tizennyolc óra vajúdás után császár lett a vége és világra jött épen, egészségesen Máté, akire vártak.
Amikor megmutatták neki, mosolyogni sem bírt a fáradtságtól, később pedig a pokoli fejfájástól, ami tíz napon át gyötörte. Egyszerűen nem bírta megfogni a babát, és a teje se indult be. Anyósa két óránként telefonált, majd megérkezett az anyja, aki csak sopánkodott, és azt mesélte, hogy neki annyi teje volt, hogy még másnak is tudtak adni belőle. Klaudia merev arccal hallgatta és a pokolba kívánta, ahogy mindenkit, aki hívta vagy gratulált neki. A kisfiú sokat sírt, mintha elégedetlen lett volna a világgal, de egy hét elteltével belenyugodott abba, hogy neki ez jutott. Attól kezdve rendesen evett-aludt.
Néha megállt mellette, figyelte, ahogy lélegzik, ahogy próbálja kipihenni világrajövetelét, és nem érzett semmi. Pontosabban igen, de azt nem volt szabad kimondani. Valami belenyilallt a szívébe, ahogy a picire pillantott. Ez a félelem és aggódás volt. Attól tartott, a fiúcska vagy meg fog halni egyik éjjel, vagy nem eszik eleget. Nem tudott úgy hozzáérni, hogy ne rettegjen attól, eltöri a kezét, vagy túl szorosra pelenkázza. Volt, hogy órákon át nem bontotta ki, pedig érezte, hogy tisztába kellene raknia, de akkor meg kellett volna fognia. Rossz anya leszek, mondta magának naponta többször is. Nem, rossz anya vagyok, súgta valami legbelül. Olyan, aki nem szereti a gyerekét, nem érez semmit, csak pokoli szorongást. Mi mást kellene? Hogy lesz majd képes felnevelni, hogy ne érje baj? Azt se tudja, mihez fogjon, ha sírt éjjel. Volt, hogy bömbölt akkor is, ha tiszta volt, ha adott neki enni, és büfizett is. A szoptatás se ment. Egyszerűen nem adott tejet a teste, azaz vajmi keveset, amit pótolni kellett tápszerrel. Anyósa meg is jegyezte, hogy a tápszeres gyerek mindig kövérebbek, mint az anyatejesek, nem beszélve arról, hogy nem eléggé védettek a fertőzésekkel szemben.
Klaudia elsírta magát, ahogy minden nap többször is. Ült a baba ágya mellett, és tenyerébe hajtva arcát zokogott, mert nem értette, mi a baj vele. Miért nem olyan, mint mások? Miért nem boldog attól, hogy a szoba babaillatban úszik, hogy a kisfiú fején szőke pelyhecskék virítanak, és arcán már most jól látszanak apja vonásai? Éjjel nyitott szemmel nézte a plafont, és ha meghallotta a nyöszörgést, volt, hogy befogta a fülét. Az nem lehet, hogy folyton éhes, gondolta elkeseredetten. Feje lüktetett a kialvatlanságtól, teste soha nem látott módon hagyta cserben, mert néha napokig képtelen volt enni vagy vécére menni.
Bence egyre kevesebb türelemmel figyelte a feleségét. Mi a fene van ezzel a lánnyal, kérdezte magától, és a végén odajutott, hogy elmesélte egyik kolléganőjének, a negyvenes Juditnak, aki csak a vállát húzogatta, és azt felelte, vannak ilyen típusú nők. Azt is hozzátette, hogy talán korai volt a gyerek, vagy Klaudia nem szereti őt. Bence ezen megütközött.
Érezte, hogy sok dolog megváltozott, de nem akarta elhinni, hogy felesége kiszeretett belőle. Ha fordítva történt volna, az érthető lett volna, mert a friss anyuka elhanyagolta magát, hajat is egyre ritkábban mosott, és három napig képes volt egy szürke legginsben és egy kimustrált pólóban flangálni. Haja lenőtt, körmeivel, amelyekre mindig büszke volt, már egyáltalán nem törődött. Főzni se akart, inkább rendelt maguknak, ha mindketten otthon voltak, de valószínűleg nem evett, ha egyedül maradt.
Más férfiaktól sose hallotta, hogy a feleségük hasonlóképpen viselkedne, és azt is ritkán, hogy éjszaka nem kel fel a gyerekhez. Ő etette, tette tisztába, miközben hallotta, hogy Klaudia nem egyenletesen lélegzik, és mintha olykor sírna is. Ha megkérdezte tőle, mi bántja, a válasz némaság volt. Egyik este csúnyán összekaptak, akkor kimondott mindent, ami már három hónapja zajlott otthon. Klaudia mintha fel se fogta volna, amit hall. Sötét szeme még sötétebb mélységet tükrözött vissza, de nem védekezett, nem magyarázkodott, és a végén két szóval zárta le a szemrehányások sorát. Fáradt vagyok, suttogta és bevonult a hálóba, miközben a gyerek hangos sírásba kezdett, vagy hangosabba, mint a kiabálás előtt. Bence nagy levegőt vett, dühösen legyintett egyet, és kisfia ágyához lépett. Kiemelte, és érezte, hogy ideje pelenkát cserélni. Ő is fáradt volt, de olyan iszonyatosan fáradt, amilyen soha életében. Ingerült mozdulatokkal lerángatta a kis ruhácskát a csecsemőről, és eszébe jutottak kolléganői szavai. Igaza lehetett, elkapkodták a gyerekvállalást. De hát négy éve ismerték egymást…Mire vártak volna?
Amikor végzett, hallotta, hogy nyitódik, majd csukódik a bejárati ajtó. Felesége úgy tűnt el, hogy egy szót se mondott. Mi üthetett bele? Pontosan tudja, hogy neki fontos munkája van, nem késhet a határidőkkel, nem mehet felkészületlenül egy tárgyalásra. Hol van az a kedves, életvidám lány, akivel hegyet mászott, aki Kínába akart utazni, akivel elmentek gleccsernézőbe is? Mi történik az életükkel? Vége lett a MI-nek, azzal, hogy gyereket vállaltak? Érezte, hogy a sírás kaparja a torkát. Egyedül maradt, pontosabban egy folyton éhes és követelőző újszülöttel.
Klaudia az utcára érve azonnal megérezte a hársfavirágok édes illatát. Nyár eleje volt. A fák szégyenlősen rejtették törzsük mögé a bágyadt éjjeli fényeket. Az utca még zajos volt, de máshogyan, mint otthon. Máshogyan, mint legbelül. Jó volt odakint lenni, sétálni zsebre dugott kézzel, nem gondolni semmire. Szégyent se érzett, ahogy hónapokon át, hisz nem szült rendesen, nem szoptatott rendesen és semmit se csinált úgy, ahogy elvárták tőle. Csak bandukolt megállás nélkül órákon át, amikor már elnéptelenedett a környék, aludni tértek a jó és hasznos emberek. Csak azok maradtak odakint, akiknek bajuk volt a világgal és a lelkükkel.
Amikor elfáradt, lerogyott egy padra, és kishíján elaludt. A platánok óvatosan bólogattak körülötte, némelyikük megcsóválta hatalmas lombkoronáját, és súgott valamit a mellette állónak. Az éjszaka borzongató csendjével egy kis megnyugvást lopott a fiatal anyuka háborgó szívébe.
Kép forrása: Pinterest
