Az edző a dübörgő zenét túlharsogva, mosolyogva, fejhangon üvöltötte az instrukciót: “Taposááás!” Ő pedig taposott. Teljes erőbedobással, ütemesen nyomta, úgy, hogy végül már nem tudta megkülönböztetni a sós cseppek eredetét… könnyek és izzadság csorgott az arcán.
– Minden rendben? – rikkantotta az instruktor, ő meg csak bambán bólogatott – aztán felnézett, és látta, hogy nem is őt kérdezik.
Jót tett a tusolás, de még az is, amikor a kinti hideg arcul csapta. Egészen egyben érezte magát. Bepattant a kocsiba, lehalkította a rádiót. Csendre vágyott. Legalábbis azt hitte. De rögtön meg is bánta, hogy puha, semleges hátteret adott az erőszakosan rárontó gondolatoknak.
„De hát annyira szerették egymást… Megmenthetted volna… Miért nem figyeltél rá jobban?”
Bekapcsolta a rádiót. Kár volt…. Balázsék harsány kacagása legalább annyira bántotta, mint az előbbi nyomasztó csend. Kint harsogás és káosz, bent gyász és önvád. Dugó. Sosem ér haza már…
“Olyan ügyesen hazudott, hogy ő semmit sem vett észre, de hogyan? Olyan szépen éltek… Ők nem olyanok!”
Szinte maga is meglepődött, amikor hazaért – néha olyan félelmetes, ha az ember rutinból vezet. Benyitott az ajtón, ahol jóleső meleg és egy aggódó szempár fogadta. A férje egy csésze teát nyújtott át neki. Csodás érzéke volt a vigasztaláshoz, az észrevétlen, gyengéd léleksimogatáshoz. Erre most nagy szüksége is lesz.
– Gyere, idd ezt meg! – hívta beljebb a férfi a nappaliba.
Leültek a kanapéra, amit rajtuk és a terpeszkedő macskán kívül még egy kinyitott újság foglalt el.
– Félelmetes, hogy biztos lehetek benne: erről nem ír az újság – kezdte halkan. A férj csak hallgatott. – Sőt, nemrég egy kommentben valaki ki is fejtette, hogy szerinte nem is fordul elő olyan gyakran, hogy egy nőt agyonver vagy halálra késel a férje. Hogy túlzás erről, mint jelenségről beszélni. Hát tessék. Enikő egy szép, értelmes, csendes nő volt.
Az utolsó szó még őt magát is meglepte. A barátnője nincs többé.
Erről a drámáról nem fognak írni a lapok. Lehet, hogy a száraz statisztikák sem. A kommentelők pedig állítani fogják, hogy ilyen nem is létezik. Őt meg, amíg csak él, marni fogja a bűntudat… figyelhetett volna, megakadályozhatta volna, tehetett volna valamit…
Vagy nem? Nem tudni. A “mi lett volna, ha” mázsás súlyával kell élnie – egy világban, ahol azt hiszik, a család szent, és a négy fal között nem történhet semmi méltatlan, végzetes tragédia.
fotó: Pinterest
