Fel vagyok háborodva

Fel vagyok háborodva. Manapság, mikor még egy kismotor vezetéséhez is jogosítvány kell, a gyerekvállaláshoz elég egy kifejlett petesejt, egy (két) kellően célorientált hímivarsejt, s már indulhat is a buli. Pedig a „szülőséget” legalább egy tanfolyam elvégzéséhez –  OKJ-s „Szülhetsz!” vagy „Okleveles családalapító” végzettséghez – kellene kötni, szigorú felvételivel. Felháborodtok? Pedig higgyétek el, szükség lenne az ott tanultakra. És nem, nem a csecsemőgondozás részére gondolok.

Egy kisbaba eszik, iszik, alszik. Ha feltétel nélkül szereted, kielégíted a lelki és fizikai igényeit, odafigyelsz rá, sok mindent nem tudsz elszúrni. Ugyanez már nem válik be egy kamasznál. Sőt. Ami tizenakárhány éven keresztül működött a gyerekemnél, az most épp ellenkező reakciót vált ki. Pedig akármilyen szögből nézem, ez bizony ugyanaz a gyerek. Az én kicsikém, aki ha kiskorában ordítva sírt, a karjaimban vigasztalódott. Manapság ha vigasztalni akarom, ordítani kezd. Álmában elvitték az ufók, vagy Pataki Attila, és fordítva bekötve hozták vissza???

Régen amint kilépett az óvoda ajtaján, máris mesélni kezdte a napját. Az elbeszélés kitartott az egész hazaútig, sőt, néha egészen a vacsoráig. Most nem beszél. Legalábbis velem nem. Csetel a barátnőivel, sutyorog a kutyának, vitázik az apjával… csak engem néz levegőnek. „Mi volt ma?” „Semmi különös.” És tüntetőleg becsukja maga mögött a szobaajtót. Néha legszívesebben a fülébe ordítanám: „22 órán át vajúdtam veled, hát ezt érdemlem?!” Néha meg is teszem. Ti ne tegyétek. Én is mindig megfogadom, hogy soha többet. Hogy holnaptól türelmesebb leszek. Megértőbb. Megengedőbb. Elfogadóbb. Jobb anya. Ez általában addig tart, míg össze nem futok vele a lakásban. Nagyon pici lakásunk van, úgyhogy ez hamar be szokott következni. Legkésőbb 10-15 percen belül újra elbukom.

Hogy min vitázunk? Mindenen. Amit mond. Amit én mondok. Ahogyan mondjuk. Amit tesz. Amit nem tesz. Ahogy rám néz. Ahogy én ránézek. Őrület. Nem tudom, mikor váltam anyából ősellenséggé, de nagyjából akkor lehetett, mikor az apja félistenné avanzsált. Mert persze apa nem köt bele, mit csinál a kisasszony. Nem szónokol, nem prédikál. Nem fenyegetőzik, nem hisztizik, nem sértődik meg, nem zsarolja érzelmileg. Apa tíz centivel a föld felett lebeg, és valami fényes bizbasz van a fején. Glória, az. Apa jó fej. Apával órákig dumálnak autókról, filmekről, bokszról. Apával az összes vita kimerül abban, hogy melyik a leglúzerebb MARVEL hős, miért vesztett mérkőzést XY ketrecharcos, és hogy milyen autót vennénk, ha lenne felesleges 40 milliónk. Én meg legszívesebben sikoltoznék, hogy így könnyűűűűűű, mert én már az összes fontos dolgot megbeszéltem vele: hogy ne igyon annyi kávét, hogy egyen többet, hogy ne tanuljon annyit, hogy többet tanuljon, menjen levegőre, tegye el a telefont, öltözzön melegebben, húzza ki magát… Nekik apával már csak szeretniük kell egymást.

Tudják, legutóbb miért nem beszélt velem egész este? Mert elmondtam az apjának, hogy a lányát randira hívták. Nem az apja haragjától tartott, neeeeem! Az volt a baj, hogy így most szegény apja aggódni fog! Mikor lett az én kizárólagos kötelességem az aggódás?! Pedig az apja is aggódik. Persze kizárólag négyszemközt, velem. „Nem ért még haza?” „Nem mondta, mikor jön?” „Meg sem beszélted vele, hányra kell hazaérnie?!” És végül: „Nem kellene végre felhívNOD, hogy mi van vele?!” Persze ő nem hívja fel, nehogy a gyerek azt higgye, nem bízik meg benne! Van erre egy speciális kifejezés, amit ilyenkor használni szoktam, de anyám szerint legalább írásban ne káromkodjak.

Néha legszívesebben világgá futnék. Nem, ez így nem igaz. Nem néha, hanem elég gyakran. Erre senki sem készített fel. Mindenki csak gratulált, meg ölelgetett, és jó egészséget kívántak nekem, meg a babának. Senki sem mondta, hogy használjam ki ezt a pár évet, amíg még úgy érzem, hogy kezemben az irányítás. Senki nem szólt, hogy vannak sokkal-sokkal nagyobb problémák is, mint egy átvirrasztott éjszaka, egy lebüfizett ünnepi ruha, vagy egy ismeretlen kiütés a baba popsiján.

És ne higgyétek, hogy egy szörnyeteggel élek együtt. A lányom okos, gyönyörű, szorgalmas, kiváló tanuló. Én, egyedül én vagyok bukott diák.

Valaki, aki ismeri közületek, elmondaná neki, hogy mennyire szeretem? Hogy ölnék érte, miatta? Hogy ő életem értelme, fő műve, az egyetlen dolog, amit tisztességesen végig csináltam életemben? Hogy büszke vagyok rá, de mérhetetlenül? Tudom, tudom. Mondjam el neki én. Azt hiszitek, nem tettem meg? Minden nap megteszem. Minden egyes nap. Általában közvetlenül az előtt, hogy tudomására hozom, milyen istentelen rendetlenség van a szobájában.