A feleségem, Liza, régen jó nő volt. Nem bombázó, de nem kellett szégyenkeznem miatta. A szülések után is gyorsan visszanyerte az alakját, és ha fürdőruhában megjelent a strandon, elcseppent egy-két fickó nyála. De ez már a rég nincs így. Se dereka, se bokája, úgy néz ki, mint egy hirdetőoszlop.
Épp, amikor már betelt volna nálam a pohár, kiderült, hogy beteg vagyok. Rákos. Vastagbél, ami nem halálos, csak kellemetlen. Ezt mondta az orvos haverom, és igaza is volt. De a kezelések megviseltek. Legyengültem, el is fogytam, de Liza ott volt mellettem, és gondoskodott rólam. Sőt túlzásba is vitte. Megállás nélkül takarította a lakást, nehogy fertőzést kapjak, amitől olyan büdös klór szag volt mindenhol, hogy kis híján attól dobtam be a törölközőt. Nálunk aztán nem volt por sehol, mert ő úgy takarított, mint órabérben dolgozna. Ha befejezte nagy nehezen, ment mosni, majd kivasalt és megfőzött. Ebbe a körforgásba nem engedett be senkit, mert úgy találta, nála jobban senki nem tudja megcsinálni.
A lepedőt kétnaponta cserélte alattunk, és nem volt olyan mondatom, amit ő ne vett volna véresen komolyan. Egy idő után gyűlölni kezdtem, amiért ennyire szolgálatkész. Sosem mondta, hogy menjek a pokolba, ne ugráltassam, és nem fog palacsintát sütni hajnali hatkor, mert nyekkentem egyet. Volt olyan időszak, amikor naponta próbára tettem, de nem borult ki. Egyszer megkérdeztem tőle, nem fárad-e el, mire értetlenül rám pillantott, és csak annyit mondott, hogy persze, hogy igen, de szeret engem, és ez a minimum. Megcsóváltam a fejem, és ráhagytam, de nem lett nagy becsülete a szememben.
Az egész házat átrendezte, amíg betegen feküdtem, mert rájött, hogy az élet rövid. Így mondta. Kidobta a régi holmijaim nagy részét, még a használaton kívüli horgászbotom is, ami törött volt. Eltűntek a harmincéves kacatjaim, a gyufásdobozgyűjteményem, és minden, ami valaha fontos volt nekem. A ház bűzlött a tisztítószerektől, és jobban hasonlított egy kórházra, mint otthonra. Amikor azt kértem tőle, hogy vegyen puhább ágyneműt, azonnal megtette. Lecserélte a vécépapírt is, mert túl durvának találta. Egyszóval uralt mindent égen és földön.
Én tehetetlen dühvel az arcomon figyeltem, hogy mennyi erő van benne, hogy nem csügged, és elképzeltem, hogy egyszer mégiscsak beolvas. A diétát szigorúan betartatta velem, és leste minden mozdulatom. Csak pihenjek, mondta napjában ezerszer, pedig tudta, hogy mást nem tehetek a műtét után. Nem akartam maraton futni, de a kertet se felásni, mégse bírta ki, hogy ne mondogassa.
Éreztem, hogy türelmem fogytán van, nem voltam hozzászokva az ágynyugalomhoz, de a parancsolgatáshoz sem. Mégis hamar a magamévá tettem mindkettőt. Néztem a tenyeres-talpas asszonyt, aki miattam kifordítja sarkából a világot, és egyre inkább rühelltem minden mozdulatát. Igaza volt Zsoltnak, a vastagbélrák nem viszi el az embert, ha időben kezelni kezdik. Bár senkinek nem kívánom a vizsgálatok sorát, azért azt el kell mondanom, hogy a gyógyulás gőzerővel robogott át a napjaimon.
Liza, a szorgos, a végtelenített gép azonban úgy tett, mintha nem csapott volna meg a halál szele, és a nyári horvát utat tervezte. Mert még arra is volt ideje. Feküdtem a kanapén, és nem értettem, miért nem lázad? Mi az, ami mozgásban tartja? Lehet, hogy tényleg annyira szeret, hogy miattam kívül-belül fertőtleníti a házat? Amikor felemeltem a fejem, folyton magam előtt láttam terebélyes hátsóját, a nyakán gyűrődő hájkarikákat, és éreztem izzadságának savanykás szagát.
Mindeközben a gyógyulás útját jártam. Voltak rosszabb időszakaim, de lassan rájöttem, hogy nem most fogok meghalni. Egy reggel meg is mondtam Lizának, aki elmosolyodott, bólogatott, és tovább törölte a port a komód tetejéről. Tudtam, hogy boldog, de én nem voltam az. Láttam, amint elmerül a munkában, és nem áll meg egy percre sem, pedig nekem barátra is szükségem lett volna. De csak szolgálót kaptam.
Ahogy haladt az idő, egyre nagyobb megvetést éreztem iránta, hiszen nem volt már ember, csak takarító gépezet, aki a porszívózásban vezette le az energiáját. Szégyelltem magam helyette is. Miért nem fogja fel, amit tesz, az már beteges?
Amikor Zsolt felhívott, hogy átjönne, nagyot sóhajtottam, de azonnal beleegyeztem. Ahogy megérkezett, kijelentette, hogy szívesen enne Gundel palacsintát. Én csak kiadtam az utasítást, és vártam, eszébe jut-e, hogy nagyon sok dióval szeretem. A vendég kérésem ellenére egy whiskyt is hozott. Fülig érő szájjal nyújtotta át, de fél szemmel már a palacsintákat leste.
– Egyél cimbora! – röhögtem fel. – Egyél, amíg teheted, mert ha nem, akkor beledöglesz majd a sóvárgásba…
– Ugyan már, van élet az ilyesmi nélkül is! – feleltem, de az asszony már elénk tolta a kókusztekercset és a pogácsát is.
– Nálatok érdemes betegnek lenni – mondta kisvártatva, és nekiállt zabálni.
– Cserélünk? – Kérdésem gonosz volt, de megérdemelte.
– Tudod, nem is hiszem, hogy annyira rossz dolgod van…
– Rákos vagyok, te idióta, ha elfelejtetted volna…
– Igen, de ilyen körülmények között – és körbemutatott a patyolattiszta szekrényeken és polcokon.
– A feleségem cselédnek született – jegyeztem meg félhangosan, nem titkolva, mit gondolok, mert szerettem volna kiugratni a nyulat a bokorból. – Vérbeli szolgáló, annak született.
– Örülj neki, az enyém még egy teát se tud rendesen elkészíteni. Jaj, komám, a nők sosem egyszerűek.
– A nők talán, de én már nem látok idehaza egyet sem. Liza, jobb, ha nem is mondom, de csicska lett, és azt mondogatja szeret, de szerintem, ő takarítani szeret csak.
Ekkor még nem tudtam, hogy Liza mindent hall. Ha tudtam volna, akkor se érdekelt volna, mert átnéztem rajta. Épp úgy, ahogy az ember nem látja meg az eladókat vagy a pincéreket. Tegyék a dolgukat, és ennyi, nem kell őket ajnározni. Kapnak némi borravalót és el van intézve. Nekem ebből a szempontból az volt az előnyöm, hogy a nejem nem várt el semmit. Szeretett, míg én egyre jobban megvetettem.
Zsolt befalta a palacsintát, alig hagyott nekem és amikor megtelt a bendője, megveregette a vállam, majd elköszönt. A szolgáló jött, elpakolt, és megkérdezte, ízlett-e. Épp mintha egy étteremben lettem volna. Bólogattam és elfordultam. Kezdődött a meccs, az jobban érdekelt. Tíz perccel később elaudtam, és csak késő este ébredtem fel. A házban sötét volt, és mélységes csend. A torkom kiszáradt, alig tudtam nyelni, ezért Liza után kiáltottam. Válasz nem érkezett. Feltápászkodtam és kimentem a konyhába. Szólítottam még vagy háromszor, de nem történt semmi. Az egy év alatt, amióta otthon voltam és ő velem, ilyen sose történt. Csak nem lett rosszul, lepődtem meg, de ez nem tartott sokáig, mert a pulton megpillantottam egy cetlit. Ez állt rajta:
Sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy mit gondolsz rólam. De ma hallottalak. Hazamegyek anyámhoz, addig találd ki, hová költözöl. A ház az enyém. A cseléded fellázadt. Tűnj el a rákoddal együtt! Látni se akarlak.
Liza
Megmerevedtem. A gyomrom összerándult, és hányingerem lett. Biztosan a palacsinta tett be. Álltam a sötétben és riadtan meredtem a noteszlapra.
Pedig tudtam, hogy amit most kapok, „kiérdemeltem”.
Fotó: Leah Newhouse: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/1540908/
