Nem tudom, érdemes-e megkérdeznem a lányom, hogy mi lett ezekkel a nyüves babákkal. Hároméves, értelmes, sokat beszél, de nem várhatok tőle valódi magyarázatot. Ha adna is, akkor se tudnék vele mit kezdeni. Én sem bírom nagyon ezt a pszichoblablát, mert mintha mindent meg tudnának indokolni, de semmire se megyünk vele. Az én gyászfeldolgozásom is ilyen. Attól, hogy dühöngök nem lesz jobb, de ha nem robbanok, akkor sem. Ezért hol ez, hol az kerekedik felül bennem.
A fájdalom nem enyhül, a napok múlása nem segít. Ha Noncsira nézek, felvillan bennem anyja mosolya, és ettől pokolian szúr a szívem.
Az irodában csend van, mindenki úgy bánik velem, mintha én haltam volna meg. Óvatosan kerülgetnek, és a jelenlétemben halkabban beszélnek. Nem mindenki ismerte Danit, pedig nem vagyunk valami nagy cég, harmincnégy ember, meg a főnökség és kész. Jólesik ez a figyelem, de bosszant is. Legszívesebben azt ordítanám, hogy hagyjon békén mindenki, adjátok vissza az életemet, de senki nem hallaná meg. Szarok az egész mennyországra, Univerzumra, meg minden faszságra, ha a feleségem elment. Ha most itt lenne, azonnal rám szólna, hogy fejezzem be a csúnya beszédet, nem méltó hozzám. Ki a bánatot érdekel, mi való? Vajon a halál való az emberhez? Való, hogy egy hároméves az apjával maradjon, aki egy tehetetlen hülye, azt se tudja, hogy milyen szoknyához, milyen zokni illik, nemhogy más dolgokban otthon legyen?!
Azért múlnak a napok…
Egy héttel később felhívott az egyik óvónő, és óvatosan a tudtomra adta, hogy Noncsi nem veszi fel a benti cipőjét, csak zokniban hajlandó járkálni. Rájöttek, hogy azért, mert kinőtte, és bizonyára elkerülte a figyelmemet ez a tény, ám ő megérti. Mégis kéri, hogy ha csak tehetem, menjek el a gyerekkel újat venni.
Így hazafelé jövet a kocsiban megpróbálom kipuhatolni, mi is az igazság. Az én édes gyönyörűségem plüss vacakot szorongatva bámul ki az ablakon, amikor nekiszegezem a kérdést:
– Miért nem mondtad, hogy kicsi rád a cipőd?
– Melyik? – kérdez vissza élénken.
– Amit bent hordasz az oviban.
– Ja, az… – mondja elnyújtva. – Tényleg kicsi.
– Máskor szólj, ha nyomja a lábad.
– Nem fogok – mondja eltökélten. Talán rosszul hallottam, töprengek, de tudom, hogy pontosan azt hallottam, amit mondott.
– Miért? Nem szeretnél másikat? – kérdem türelmesen.
– Nem szeretek vásárolni.
A visszapillantóból látom, hogy ráncolja a homlokát és még véletlenül se néz rám.
– Hogyhogy? Én azt hittem, élvezed. Mindig fagyizni szoktunk utána. Eddig nem mondtad, hogy nem jó.
– Veled nem szeretek! – jegyzi meg. Ez a pontosítás elevenembe vág. Mégis, mire számítottam? Soha nem mentem el vele külön, nem az én reszortom ez a plázajárás, és ha hármasban vágtunk neki, akkor is untam.
– Muszáj cipőt vennünk! És most én vagyok itt, velem kell beérned.
Haragszom, és ezt nem tudom palástolni.
– Jó, de ne tartson sokáig!
Ezt az a gyerek mondja, akit máskor ki se lehet rángatni egy üzletből.
– Rendben. Rajtad áll.
Megállunk, parkolóhely sehol, körözök pár percig, mire helyet találok. Úgy látszik, mindenki plázába jár, aki él és mozog.
Noncsi nem túl barátságos arccal száll ki. Szétnéz, mintha azt remélné, hogy valaki megmenti. Látom arcán, hogy mindenhol szívesebben lenne, mint velem.
– Nem tudom, milyet szeretnél, de ígérem, veszek neked egy olyan csinosat, hogy az egész óvoda elájul. Jó? – kérdem hízelegve. Végigmér, már-már azt hiszem, meggyőztem, és a tenyeremből fog enni, de nem szólal meg a kisméretű bestia.
A keze után nyúlok, de finoman kihúzza az enyémből. Így baktatunk befelé a parkolóház alsó szintjéről.
A liftnél megtorpan.
– Bármilyet választhatok? – kérdi.
– Bármilyet – mondom sietve, és nem sejtem, hogy ezt a választ később bánni fogom.
Az áruház alsó szintjén nincs cipőbolt, ez most tudatosodik bennem. Nem szeretem a céltalan kóborlást, ezért kinézem a helyet az információs táblán, és egyenesen oda gyalogolunk szótlanul. Nincs nagy rálátásom a gyerekcipőkre, ezért úgy találom, hogy jó mind. Rózsaszín, kék meg sárga. Egy-két fehér. És mindegyiken rajzok, masnik, csatok vannak. Vajon Dani honnan tudta, melyik a jó? Hogyan választott vele Noncsi?
Ő azonban nem sokat tétovázik. Egyenesen a polchoz lép, és levesz egyet, amin koponyák vannak rózsaszín masnival díszítve. Visszataszítóan giccses és undorító. Hiába a szín, a masni meg a flitterek, a koponya az koponya. Ki az az eszement, aki szerint ilyen való egy kislány lábára?!
– Ezt akarom! – mondja eltökélten.
– Viccelsz? Ez nem valami szép!
– Azt mondtad, választhatok…
Az eladó, egy fiatal lány, hogy mentse a helyzetet, rám mosolyog és leguggol Noncsihoz.
– Csodaszépet találtál! – mondja neki. – Mutassak neked egy másik különlegeset? Olyat, amilyen senkinek nincs az oviban?
A kislányom tetőtől talpig végig méri, és megrázza a fejét.
– Talán szebb lenne, mint ez – próbálkozik tovább. – Ezek a koponyák nem illenek egy ilyen szép kislányhoz, mint te.
– De illenek! Olyanok, mint az anyukám! – kiált fel dühösen a lányom. Egyenesen az eladó arcába, aki elpirul.
– Mint az anyukád? – kérdi ő meglepetten. Hosszú, barna haja a szemébe lóg, nem igazán látom a tekintetét, de tudom, nem érti Noncsit. Én sem.
– Az anyukám meghalt, és azt mondta Zolika, hogy a halottaknak ilyen koponyája van.
– Az isten szerelmére, Noémi! – avatkozom közbe. – Ez butaság.
– Nem butaság! – kiáltja.
Az eladólány zavarba jön.
Rám pillant, aztán a vevőjére, és hirtelen nem tud mit mondani.
– Ha ez lesz a lábamon, mindig eszem fog jutni anya! – mondja Noncsi.
Hirtelen megértem, mi ez az egész. Ő maga módján gyászol, emlékezik, ahogy csak tud, de én nem akarom észrevenni, mert csak magammal vagyok elfoglalva. A saját fájdalmamat ringatom, dédelgetem, és elfelejtem, hogy a gyerekem is szenved. Csak azért, mert nem látszik rajta a nap minden pillanatában.
Elszégyellem magam.
– Ezt szeretnénk felpróbálni! – mondom gyorsan.
Az eladó nem kérdez semmit, ránéz az apró lábak tulajdonosára, majd átnyújtja a koponyákkal díszített lábbelit.
Kép forrása: Pinterest
