Hazafelé menet nem bírom megállni szó nélkül:
– Most örülsz?
– Aha! –feleli tömören. Ennyivel elintézi az apját. Belenyugszom.
– Mit szeretnél csinálni este? Rendeljünk egy pizzát?
Rám néz, de olyan tekintettel, hogy biztos vagyok benne, hogy átlát az erőlködésemen. Végül megkönyörül rajtam:
– Inkább hamburgert. De pizza is jó, ha te azt akarod.
– Legyen mindkettő.
– Apa, filmezhetnénk este együtt?
Bólintok. Elza százhuszadszor, vagy Bambi, örökösen ez megy.
– Benne vagyok. Melyik legyen?
– Olyat szeretnék nézni, amiben mi vagyunk.
Az előző részeket itt találod!
Te jó isten, most mit mondjak? Hogy beledöglök, ha látnom kell az anyját, és hallanom a nevetését. Még nem vagyok rá felkészülve, még túl friss a seb.
– Megbeszéltük.
– Apa, én nem emlékszem már anya hangjára! Tudod, itt van a fülemben, de akkor se emlékszem rá. Ez hogy lehet?
Érzem, hogy elgyengülök. Próbálok nem nézni a lányomra, csak a parkolóból kivetető labirintusra koncentrálok, majd kint a sötét estében merek csak megszólalni.
– Nem felejtetted el, csak kicsit halkabb lett a füledben. Hidd el, én is így vagyok vele. De ma este, miközben befaljuk a vacsorát, és majd kipukkad a hasunk, hallani fogjuk őt újra.
– Ugye tudod, hogy anya haragudna ránk, hogy ennyit eszünk? Mindig azt mondja, este nem szabad, mert nem fogok tudni aludni.
– Anyának igaza volt, de ma kivételt teszünk. Máskor nem fogunk, mert valóban dagadtra hízunk vagy szörnyekkel fogunk álmodni.
– Miféle szörnyekkel?
Erre mit mondjak? Ha részletezem, megijed, ha nem válaszolok, képzelődni fog.
– Olyanokkal, akik kíváncsi kislányokra vadásznak! – felelem gyorsan és megcsiklandozom az oldalát.
– Én nem bánom, de együnk már, mert farkaséhes vagyok!
Kihangosítom a telefonom, és rendelek mindent, amit máskor nem. Még a kólába is belemegyek, pedig azt rühellem. Noncsi elégedetten hallgat, látja, hogy az van, amit ő akar.
Egy órán belül már a kanapén ülünk összebújva, tányérral a kezünkben és teli szájjal faljuk a vacsorát. Mielőtt elmerülnénk a kajakómában, felállok, és beteszem az utolsó születésnap felvételét. Dani halála előtt két hónappal készült. Már nagyon sovány volt, de azon a napon összeszedte minden erejét és nevetett. A felvételeken alig látszik, hogy beteg. Noncsi ajándékokat bontogat, jönnek a szomszédok, tortát hoznak neki, pedig már van kettő. Hadd ne mondjam, hogy mindhármon a Jégvarázs képe díszeleg. Nézem a feleségem, ahogy megpróbál a régi lenni. Italt tölt magának, felvágja az egyik tortát, és úgy énekel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy meg fog halni.
– Eszembe jutott anya hangja! – mondja a lányom, és mielőtt válaszolhatnék, lehunyja a szemét. Hogy alszik-e nem tudom, de az biztos, hogy most nem a szörnyek között jár, hanem azon a helyen, ahol anyukájával lehet. Várok egy kicsit, aztán felemelem, és ruhástól leteszem az ágyára. Úgy alszik, hogy észre se veszi, hogy már vége a filmnek. Vége az emlékezésnek, a régi életünknek. Ekkor bukik ki belőlem a zokogás. Hiányzik a feleségem, hiányzik, akik voltunk együtt, hiányoznak a reményeink. Nem tudom elhinni, hogy a fájdalom, ami átjár, enyhülni fog valaha is.
Ledőlök az ágyunkra én is anélkül, hogy levetkőznék. Nézem a plafont, hallgatom a csendet, majd elnyom a fáradtság. Arra ébredek, hogy Noémi kelteget.
– Rosszul érzem magam! – suttogja, és mielőtt bármit is mondhatnék, odahány az ágy mellé. Majdnem én is. Sose bírtam a hányást, már a hangjától rosszul vagyok, nemhogy a szagtól, amivel jár. Most azonban nem tehetek mást, felkapom a gyereket és kirohanok vele a fürdőszobába. Nézem sápadt arcát, izzadt homlokát, és átkozom magam, amiért hagytam, hogy annyit egyen.
– Mindjárt jobb lesz, kicsim! – vigasztalom, mire hány egy újabb adagot, de szerencsére már a vécékagylóba.
– Apa, utálok hányni – nyöszörgi.
– Tudom, szívem, de segíteni fog.
És tényleg jobban lesz nem sokkal később. Csak én nem leszek, amikor fel kell törölnöm a szobai rókázást. Visszaviszem az ágyába, teszek mellé egy lavórt, majd takarítok. Hajnali öt van, lassan pirkad. Mintha nem aludtam volna egy percet sem, úgy érzem magam. Megúszom öklendezéssel az egészet, aztán lefekszem és elnyom az álom. Arra ébredek, hogy nyolc múlt. Elkéstem. Kiszáradt szájjal, üveges tekintettel a telefonom után nyúlok, és szólok, hogy nem megyek be. Nyugtatnak, hogy semmi gond, csak legyen jobban Noémi. Felkelek, átvánszorgok hozzá, de úgy alszik, mint akinek éjjel semmi baja sem volt. Ez megnyugtat.
Elmegyek zuhanyozni, közben odateszek magamnak egy kávét. A kávéról jut eszembe, hogy be kellene vásárolni, mert lassan üres lesz a szekrény, a hűtőben is alig van valami. Némi halrudacska meg virsli. Amikor kész a kávé, kiöntöm, csorgatok bele egy kis tejet, és várom, hogy valami csoda folytán kilépjen a hálóból Dani. Rám mosolyogjon, megcirógassa a fejem, és megkérdezze, jut-e neki is. Én meg megrázom a fejem, és közlöm, hogy sajnálom, de nekem két adag kell az ébredéshez. Erre pimaszul rám ölti a nyelvét, majd kikapja a kezemből a csészét és belekortyol. Nevetünk.
Ehelyett semmi se történik. A nap süt, nincs felhő az égen. A Föld nem állt meg forgásában, pedig meg kellett volna. Szeretném világgá kiáltani, hogy ez nem jó, ez igazságtalan, de senkit nem érdekel.
– Te nem mentél dolgozni? – áll meg mellettem egy kócos ördög és úgy néz rám, mintha ma látna először.
– Nem. Jól vagy?
– Jól. Eszünk pizzát? – kérdi somolyogva.
Elnevetem magam.
– Egy ideig biztos nem! Felejts el! De tudod mit, itthon maradok, és csinálunk valami jó kis programot! Rendben?
Felcsillan a szeme!
– Azt, amit csak akarunk?
– Igen, amihez kedvünk van!
– Hű! –feleli. – Nem is tudom, mihez lenne kedvem.
– Legelőször is fürödni, aztán másik ruhát húzni – mondom szigorúan, mert mintha még hányás szaga lenne a gyereknek.
– Muszáj? – kérdi fintorogva.
– Igen! Gyorsan, gyorsan! Közben kigondoljuk, mit csináljunk ezen a szép napon.
– A hányás utáni ünnepen?
Ezen hangosan nevetek.
– Humor Harold, be a kádba! – szólok rá.
Komótosan levetkőzik, gondosan a földre dobálja a ruháit, majd belemászik a kádba.
– Ne legyen hideg! – közli, mire én megeresztem a vizet.
Istenem, milyen kicsi még, gondolom és szíven üt a felismerés, mintha addig nem tudtam volna. Hogyan fogom felnevelni egyedül? Daniella, miért tetted ezt velem, sóhajt fel egy hang a szívemben.
Érzem, elfog a kétségbeesés…
Kép forrása: Pinterest
