Belelapoztam megint Dani naplójába. Nem sorba olvasom, hanem hagyom kinyílni, ahol akar. Fáj hozzáérnem keze nyomához, de erőnek erejével ráveszem magam, mert tudom, hogy minden sora nekem szól akarva akaratlanul.
Most épp a lányunk születésnapjánál tartok. Azt javasolja, hogy ne rendezzek bulit, az szokványos, Noémi nem is élvezné, de ha kiviszem a folyópartra, és köveket meg kagylókat keresünk, boldog lesz. Hogy ünnepi színezete legyen, keressem meg a lufiárust, biztosan ott lesz, ha nem egy kocsmában üldögél. Öreg alkoholista, de mindig kedves, és mindenkihez van egy jó szava, ha nem részeg.
Aztán, ha vettünk egy szépséges, valószínűleg póniló alakú lufit, együnk lángost a parton vagy halat, ha a lányunkat rá tudom venni, és keressünk valakit, aki nálunk szomorúbb és ajándékozzunk neki valamit. Ez utóbbi kérés nagyon furán hangzott. Ugyan hol keressek valakit? Hogy menjek oda hozzá, és mit ajándékozzak egy idegennek? Úgy éreztem, ezt a kérést el fogjuk engedni, nem teljesíthetek mindent, amit a feleségem kér, csak azért, mert meghalt. Éreztem, hogy ingerült leszek, pedig igyekszem leszokni róla. Azzal magyarázom, hogy sok stressz ért, jogom van haragudni, időnként káromkodni.
Május vége lévén, kis manómmal összecsomagoltunk, és nekivágtunk a partnak. A nagy csomagolás annyit jelentett, hogy tettem be váltóruhát és cipőt a kocsiba, ismerve Noncsit. Képes beleesni a vízbe még akkor is, ha az nem nagyobb egy tenyérnyi tócsánál. Hát még a folyónál. Mondtam neki, hogy egész nap együtt leszünk, mert születésnapja van. Az első kérdése az volt, amire nem számítottam, pedig kellett volna. Torta lesz-e? Hogy feledkezhettem meg róla? Születésnap torta nélkül…Dani se célzott rá, de lehet, hogy arra számított, megoldom.
Amikor kiszálltunk a parkolóban, fellélegeztem, hogy nem sokan vannak délután kettőkor. Noncsi fehér ruhában, fehér zokniban alig tudta türtőztetni magát, hogy ne rohanjon azonnal a víz mellé. A ruhaválasztás hadd ne mondjam, nem az én ötletem volt, de mit lehet mondani egy ötévesnek, aki közli, hogy aznap szép akar lenni? Persze, hogy belementem. Úgy néz ki, mint egy tündér a hullámos fürtjeivel. A világon a legszebb gyerek jutott nekem, magam se értem, biztosan nem miattam.
A szépen festett fabódék között sehol nem találtam a lufiárust. Sejtettem, hogy Daninak igaza van, valahol egy teraszon borozgat, és meséli az életét mindenkinek, aki fizet neki egy kört.
– Apa! Mi lesz az ajándékom? – kérdezte a lányom, mire meghökkentem kissé, mert nem készültem csomaggal, csak élménnyel.
– Gyere, keressünk meg valakit, nála van a szülinapi meglepetésed!
– Tényleg? – kérdezte, de azért a part felé kacsingatott.
– Szeretnél előbb kavicsokat gyűjteni?
Felcsillant a szeme, és már húzott is lefelé a lépcsőn. Gyönyörű délután volt. Húsz fok körüli idővel, napsütéssel, ideális. Leballagtunk, azaz csak én, mert Noncsi futott, és kijelentette, hogy szereti a víz szagát. Én nem voltam elragadtatva tőle. Leültem a kavicsos parton, és hagytam, hogy fehér tündérem ide-oda rohangásszon. Be se kellett csuknom a szemem, hogy odaképzeljem az anyját, aki hangosan nevet, és minden egyes kavicsnál felkiált, mintha aranyat talált volna. Ő gyakran csak feketéket szedett, Noncsi meg mindenfélét. Igyekeztünk meggyőzni arról, hogy üvegdarabokat nem viszünk haza, de ő kincsnek hitte.
Néztem, ahogy kapirgál a homokban, aztán markába szedi a több tonna követ, és úgy éreztem, nem is rossz ez a világ. Átjárt valami ismeretlen nyugalom és melegség, mosolyognom kellett.
– Apa! Idenézz, mit találtam! – kiáltott fel váratlanul.
Nem láttam pontosan, mit mutat, de csillogott a napfényben. Amikor a tenyerembe tette, meglepődtem. Egy karikagyűrű volt. Milyen szomorú lehetett, aki elveszítette! Volt benne két név és egy dátum. Martina és Péter, 2015.05.05. Nem régóta lehettek házasok.
– Valaki elveszítette a gyűrűjét – mondtam elgondolkodva. – Vissza kellene adnunk.
– Keressük meg! – Noémi szeme felcsillant. – Biztosan örülne neki!
– Sajnos, ez nem ilyen egyszerű.
– Miért nem?
Fehér babám úgy nézett rám, mint a félistenre. Én vagyok az, aki mindenre képes. Én vagyok az, aki megoldja a világ összes gondját a szemében. Mit mondhattam volna erre a tekintetre? Talán ez az a jó, amit Dani kívánt tőlünk? Talán, ha keresni kezdem, értelme lesz a napnak, hisz lufink úgysincs még.
– Igazad van! Megpróbálhatjuk. Van kedved enni valamit?
– Lángost! – kiáltotta.
– Helyes! Keressük meg a part legjobb lángososát!
– Kaphatok mellé limonádét is?
– Ez a te napod! Noná, hogy kaphatsz.
– Jéggel?
– Igen.
– Juhuuu! Anya nem engedte a jeget. Azt mondta, utána fájni fog a torkom, és azt nem szeretné.
Hoppá. Belesétáltam a csapdába. Visszaút azonban nem volt. Kimondtam, hogy lehet, nem akartam meggondolni magam. Majd szólni fogok, hogy keveset tegyenek bele.
– Most nem fog fájni! Ha nem iszod gyorsan, nem lesz baj. De meg kell ígérned, hogy kicsiket kortyolsz.
– Megígérem! Apa, mondtam már, hogy szeretlek?
– Igen, édesem! Sokszor, de bármikor szívesen hallom! Én is téged!
– A legjobban a világon?
– A legjobban!
– Akkor adok neked egy követ! – Azzal átnyújtott egyet, aminek csálé szív alakja volt. De az is lehet, hogy csak én láttam így. Elvettem, elmosolyodtam, és megöleltem.
– Téged szeretlek a legjobban…Meg anyát. Meg Brúnót – súgta a fülembe. Már majdnem ellágyultam, amikor az utolsó, ismeretlen egyed neve kijózanított.
– Brúnót? Ő meg kicsoda?
– Á, a szerelmem. – Ezt olyan természetesen közölte, mintha csak annyit mondott volna, kék az ég vagy süt a nap.
– A csoportból egy fiú?
– Nem, ő nem a mi csoportunkba jár. Az udvaron szoktunk találkozni.
Ezt a sejtelmes közlést pár évvel később kisebb szívinfarktussal fogadtam volna. Most azonban elnevettem magam. Kicsit azért bántott, hogy az anyja és én utánam a sorba ott lehetett, de nem ezt nem mondhattam neki.
– Jól van. Akkor sajtos lángos? – kérdeztem kacsintva.
– Picurka tejföllel.
Kisebb bolyongás után találtunk egy helyet, ahol kiülhettünk a padokra, és két limonádé kíséretében megehettük a szülinapi lángost. Noémi két kézzel tépte, és fülig tejfölösen tolta befelé. Ahogy ránéztem, az járt a fejemben, hogy Dani is biztosan mosolyogva figyel bennünket. Felpillantottam a valószínűtlenül kék égre és visszamosolyogtam.
Noncsi nem vett észre semmit. Kivéve a lufiárust, aki erősen imbolyogva közeledett felénk.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
