„Az öregség olyan, mint a pocsék édesség egy igazán finom ebéd után.”
(Stephen King)
Hogy a cím kérdő- vagy felkiáltójeles mondat-e, egyelőre nem tudom. A fogadd el magad- világban a tükör nem tudja, mi a dolga. Nem akar hazudni. Belenézek, és akit látok, nem én vagyok. Nem hiszem el, hogy a romlás ily gyorsan bekövetkezett. Pár éve még mondogattam, hogy van még néhány jó évem, de hogy hová lettek, magam se értem. Nem is a ráncaimmal van bajom, azok egyelőre kímélnek, inkább a mélyedésekkel, amelyek hasonlítanak a Hold krátereihez. Elkezdett süppedni a bőr az arcomon. Persze, a szám melletti két vékony utacska se maradt el, talán Victoria Becham-nek van igaza, hogy nem mosolyog évtizedek óta? A legnagyobb baj, a bőröm ereszkedése. Még véletlenül se mutatna fityiszt a gravitációnak.
Való igaz, hogy egyik nap fiatal vagy, aztán egy reggel úgy ébredsz, hogy a tükörben anyádat látod. Ennél riasztóbb aligha van, hiába szereti az ember a saját anyját, mégse vágyik a képmásával rohangálni. Az időskorival. Mit vársz, nem vagy fiatal, mondják a barátnőim. Igaz, ötven felett senki nem az, bár álltatja magát ezzel az 50 az új harmincas szöveggel. Természetesen tudom, látom, hogy vannak csinos, ápolt ötvenesek, de hogy sose lesz belőlük ropogós húsú harmincas, arra mérget vehetünk. Azt is megfigyeltem, hogy a kézfejemen és könyökömön több a bőr a kelleténél. A lányom vigyorogva közölte, hogy nem több az, anyukám, inkább az izom fogy el alóla. Nyúlik. Ez gyönyörű kifejezés a szottyadásra. Hogy mit várok? Ugyan mit, persze, hogy tartósságot. Tagadhatnám, hogy nem fáj testem, arcom változása, de hazudnék. Jó, nem vagyok beteg, meg süt a nap és kék az ég, örülök én azoknak is, de magamat látni, ahogy átváltozom, ezek mellett se kellemes.
Eldöntöttem, felvarratom az arcom. A net tele van profi klinikákkal, ahol kedvezmény kedvezmény hátán szerepel. Tudom, ne szaladjak fejjel a falnak, előbb próbálkozzak arcmasszázzsal meg kollagénnel, de esküszöm, már Balatont is fel lehetne tölteni abból a mennyiségből, amennyit ittam utóbbiból. A reggelem C-vitaminnal, hyaluronsavas tablettákkal, kollagénitallal kezdődik, aztán jön egy kis magnézium, porcerősítő, és készen is van a reggeli. Néha attól félek, hogy csak a kapszulák tartanak össze.
Egyetlen egy hátráltató tényezője van az elhatározásomnak. Jó, kettő. Az első a félelem, a második a pénz. Mi lesz, ha úgy fogok kinézni, mint Donatella Versace vagy Mickey Rourke? Mi van, ha nem ismernek rám majd az emberek? Úgy fog feszülni az arcom, hogy aki rám néz, azt fogja gondolni, hogy jesszusom, még jó, hogy ki nem durran a feje? Vagy egyszerűen csak megváltozik a mimikám? Nem szeretnék gorillaképű lenni, mint egyes elfuserált sztárok, akiknek a szája melletti vágás olyan lett, mintha kínos mosolyba fulladt volna a próbálkozásuk.
A pénzt úgy tettem másodlagossá gondolataimban, mintha a kamrában élére rakva állna. Gyűjtögetnem kellene egy hosszú ideig, amíg a kb. másfél milla meglenne. Még azt se mondhatom, hogy szponzoráljon már valaki, majd reklámozom a cégét. Mondhatom, csak éppen senki nem tenné. Szóval, eltartana egy ideig, amíg a mai gazdasági helyzetben összekuporgatnék ennyit. Vagy vegyek fel hitelt? De a hitel felhasználásának célja rubrikába, nem írhatom, hogy tatarozás, inkább a restaurálás lenne a megfelelőbb. Netán a felújítás? Látom magam előtt a fiatal ügyintézőt, aki alig palástoltan mosolyogna és megjegyezné, hogy jaj, a néninek igazán felesleges, nagyon szép így is. Ettől a kijelentéstől lennék a leginkább meggyőződve, hogy a baj nagyobb, mint sejtettem.
Nem varratom fel az arcom, mondom minden másnap, ha elkerülöm a tükröt. Az vagyok, aki vagyok, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Aha, nevet a szemembe valaki, aki nyomokban emlékezetet rám. Láttad a plakátokon vigyorgó Jennifer Lopezt, vagy a hetven feletti Pataki Ágit? Nem, csak a képét láttam, ami bosszantóan tökéletes és megcsinált. Én a valóságban akarok ilyen lenni. Az egyik barátom erre felnevet és közli, hogy ők nem hétköznapi emberek, legyen már eszem. Nekik az a dolguk, hogy szépek legyenek, mert termékeket reklámoznak. Tisztában vagyok ezzel, csak az a kár, hogy nem tudok elég okos lenni, hogy ezt felfogjam. Bólogatok, és az jár az eszemben, hogy könnyű neked, mert férfi vagy, könnyű más barátnőmnek, aki alapból szép és vékony… De ők nem én vagyok. Vajon sokaknak fáj az öregedés, ha bevallják maguknak? Hányan hazudják a külvilágnak, hogy elégedettek azzal az arccal, ami rájuk mosolyog a fotókon? Ha sokan, akkor vajon miért bújik mindenki a napszemüvege mögé? Persze, mert szemébe süt a nap, meg öltöztet. Mondjuk csak sokszor, hátha mi magunk is elhisszük!
Lezárásképpen: van-e a fennálló helyzetnek megoldása? Divatos és szörnyen bosszantó kifejezéssel élve, el kellene engednem? Vagy gyűjtögessek szorgalmasan? Várjam meg, amíg jutalom üti a markom, vagy nyerek a lottón? Segítség! Az idő nem áll meg várakozni.
Kép forrása: Pinterest
