Apu megütötte anyut. Megint. Pedig most nem is ivott. Vagyis itthon nem, én nem láttam. Pedig sokszor szokott inni egy nagy kannából, ami a hűtő mellett vár rá. Ő mondta így. Azért van ott, hogy ő megtalálja, és azt is mondta, hogy az a kanna sose lehet üres. Anyu dolga megtölteni, és meg is teszi. Én szaladok a boltba venni bort meg pálinkát, vagy csak a sarokra a Balláékhoz, akik főzik a szilvát meg a körtét. Náluk mindig büdös van. Zárva a kapujuk éjjel-nappal, de mindenki tudja, hogy csak tudni kell a jelet, és már nyílik is. Az egész olyan, mint egy nyomozósdi, mint a filmeken, ahol nem könnyű kideríteni, hogyan lehet bejutni egy titkos helyre.
Ott azonban nincs egy csepp nehézség sem, mert én hatéves vagyok és még én is tudom, hogyan kell kopogni a rozsdás vaskapun. Senkit nem érdekel a városban, hogy náluk mi zajlik, mert láttam én már oda bemenni sok embert, köztük Panna apukáját és a tanító néni férjét is. Ők nem láttak engem, mert gyorsan elbújtam az eperfa mögé, ami a ház előtt áll. Nem akartam, hogy zavarba jöjjenek és hazudjanak nekem.
Anyu sose küldi Zsuzsit, pedig ő a nagyobb, könnyebben hazacipelné az üveget. Mindig csak én megyek, pedig én félek, hogy kicsúszik a kezemből, és akkor baj lesz. Ezért olyan szorosan fogom a szatyor száját, hogy belekékül a kezem. Még sose ejtettem el az üveget, és ezért büszke is vagyok magamra.
Benn az udvarban mindig várakoznak néhányan. Hangosak és jókedvűek, ha sor van, nagy beszédük miatt lassan halad. Nem szeretek várni, mert az orromba megy az a furcsa szag és hányingerem lesz tőle. Teri néni néha meg se kérdi, mit akarok, csak tolja elém a fél liter szilvát meg cseresznyét. Szólok neki, hogy nem azt szeretnék, erre haragosan rám mordul, hogy jó lesz az, mintha ő tudná. Ellenkezni nem lehet, mert kiabálni kezd. Én már nem bírom a kiabálást, a torkomban olyankor gombóc keletkezik, és attól félek, hogy bepisilik a hangoktól. Elveszem, kifizetem, és abban reménykedek, hogy aput nem zavarja a különbség. Ha ideges lesz, azt mondom majd, hogy elfogyott a körte.
Nem értem, hogy Zsuzsi miért ússza meg a vásárlást. Miért nem kell neki kopogni, várakozni és szagolni a büdöset? Ő tizenkettő, már nagylány, talán azért. Már cicije is van, nem nagy, de látszik a pólón keresztül, amiért anyu egyik nap kiabált is vele. Talán baj, ha valakinek nő a melle? Anyunak is van, igaz, hogy nem nagy, a szomszéd néninek azonban óriási, mégse kiabál vele senki.
Tegnap este üres volt a kanna. Apu megjött, megette a paprikás krumplit uborkával, aztán bort akart inni. De nem volt sem bor, sem pálinka itthon. Huszonhetedike volt, fizetés már és még messze. Hallottam, hogy anyu ezt mondja a szomszédnak, aki nevetett ezen, pedig nem is volt vicces. Apu kiabálni kezdett.
Én nem mozdultam, csak a fülemre szorítottam a kezem. Éreztem, hogy megmerevedik a lábam. A nyitott ajtó résén kikukucskálva lestem a megszokott jelenetet, és a számra szorítottam a kezem, hogy ne sikítsak. Sírni se szabad, sikítani se. Attól apu még mérgesebb lesz, amit nem értek. Biztosan zavarja a hang. A sírásom nem hangos, már megtanultam úgy bőgni, hogy egy hang se jön ki a torkomon. A szemem sír, de a szám néma, hogy el ne áruljon. Amíg ezt nem tudtam, apu volt, hogy megcsapta Zsuzsit, és azt ordította, hogy ugyanolyan riherongy, mint anyu. Nem tudom, mi az a riherongy, de biztosan csúnya szó. Megkérdezni nem merem, itthon ezekről nem beszélünk. Másoknál meg nem beszéljük ki az otthon történteket. Ez szabály. Olyan, amit soha egyikünk sem mert még megszegni, ugyanis tudjuk, hogy a büntetés még keményebb lenne, mint egy pofon, amit a nővérem már kapott párszor, amikor bele akart avatkozni apuék vitájába. Apu keze akkorát csattant az arcán, mint amikor a szél bevágta a teraszajtót, és annak betört az üvege. Akkor nagyon megijedtünk, mert a kisebb szilánkok szanaszét repültek, és a szél félelmetesen befújt a hatalmas lyukon. Az eső nem esett be, szerencsére. Pedig féltem, hogy mindnyájan elázunk.
Apu nem értette, miért üres a kanna. Üvöltött, hogy nem fogyhatott ki, emlékszik rá, hogy reggel még háromnegyedig volt. Anyu azt felelte, hogy az nem ma volt. Erre kapott egy hatalmasat. Nemcsak azért, mert ellent mert mondani, hanem azért, mert megszólalt. Nekiesett a szekrénynek és koppant a feje, de nem rogyott össze. Arcára szorította mindkét kezét, ahogy én a számra, és egyikünk sem sírt. Már megszoktuk a fájdalmat. Ő a maga módján, én a csendemmel. De apu nem állt le. Hirtelen mozdulattal felkapta az asztalról az üres tányért és a falhoz csapta. Az egy szempillantás alatt millió darabra tört és a falon lassan csordogálni kezdett a nyoma után maradt pirosas lé. Olyan volt, mintha vérezne a fal. Próbáltam mozdulatlan maradni, levegőt se vettem, csak nehogy eszébe jusson, hogy Zsuzsi és én is itthon vagyunk.
– Zsuzsi, gyere, és hozz pálinkát! – szólalt meg apu lihegve. Úgy fújtatott, mint, aki a közeli füves dombot mászta volna meg teli gyomorral.
– Őt nem engedem oda! – kiáltotta anyu ismeretlen elszántsággal a hangjában. Sose hallottam tőle ilyen keménységet. Volt benne valami titokzatos erő, amit nem ismertem.
Zsuzsit féltette. Nem értettem, mit gondol, mi történhetne vele, hiszen engem jó néhányszor küldött már és mindig túléltem.
– Ő nem olyan nyavalyás, mint te – mondta apu komoran. Szemében nem volt egy szemernyi együttérzés sem.
– Zsuzsi, az istenit a süket fülednek, indulj már! – ordította. De ő csak állt az ajtóban és rezzenéstelen arccal bámult apura. Olyan egyenes volt, hogy úgy tűnt, ha megérintik, elpattan benne egy húr és menten vége lesz erejének. Kihúzta magát és várt.
– Hát ebben a házban már senki nem csinálja, amit mondok? – kiabálta rekedten apu. Éreztem, hogy az egész karom zsibbadni kezd, és a reszketés átveszi a hatalmat minden porcikámban.
Hátrált egy lépést, anyura nézett, de abban a nézésben nem volt más, csak megvetés.
– A te lányod – hörögte. – Még ebben is rád hasonlít… Mert őt is fogdoshatják, mint téged?
Anyu arcából kifutott a vér, és láttam rajta, hogy semmi nem tartja már vissza, hogy sorsa elé szaladjon. Ha megszólal, apu talán úgy megveri, mint tavaly, amikor kórházba került. Éreztem, hogy már nem bírom ki sírás nélkül. Nem akartam, tényleg próbáltam visszanyomni, de a torkomba tolakodott az érzés. Apu a felhajtotta pulóverét, és a nadrágszíját kezdte bontogatni. Ismertem már a mozdulatot. Zsuzsi megrántotta a karom és félhangosan odasúgta:
– Fuss, sírni ráérünk később is! – Azzal kézen fogva rohanni kezdtünk ki az udvarra, majd a keskeny járdán, amelyen tele volt csúszós levelekkel a tegnapi eső után, ki az utcára, egyenesen a pálinkafőző háza felé. Tudtuk, bármi lesz is, mi szerzünk apunak italt, csak ne bántson senkit. Anyut se.
fotó: Pinterest
