Az éj sötét leple alatt a csillagok fénye egyre halványabban pislákolt. Felhők közeledtek és vihar.
A király az erkélyén állt. Várakozott valakire… valamire. Érezte, milyen vészesen fogy az ideje. A világ színei elhalványultak, holott a látása még kiváló volt. Ám ő már elveszett, az élet lassan, de biztosan szivárgott el belőle.
Tíz esztendeje volt már annak, hogy egy magát Hullámnak hívó mocskos kalóz – az ő tulajdon öccse – meglovasította a királyi kincstárból az uralkodó legféltettebb kincsét, melynek értéke minden szempontból felbecsülhetetlen volt.
A szüleiktől örökölték a mágikus homokórát, amely a tulajdonosa számára lehetővé tette, hogy az megállítsa vagy visszafordítsa az időt.
Az, hogy az órával együtt a felesége is eltűnt, másodlagos problémává zsugorodott.
A király tudta, hogy a parancsnoka hamarosan partot ér a kalózok szigetén. Azt is tudta, hogy veszélyes volt mást elküldeni egy ekkora kincsért saját maga helyett. Előfordulhatott volna az is, hogy ha a parancsnok sikeresen megkaparintja a homokórát, úgy dönt, mégsem szolgáltatja vissza a jogos tulajdonosának – ám a királyt mégsem ettől félt a leginkább. Az sokkal jobban aggasztotta, hogy egy újabb emberét veszíti el, csakúgy, mint eddig minden évben. Minden egyes esztendőben elküldte a legjobb emberét erre a küldetésre. Ám egyikük sem tért vissza… élve.
Mindeközben a kalózok szigetére sűrű köd borult.
Hullám a kocsmapult mellől figyelte, ahogy néhányan pár szaros réz érmén összeverekedtek, majd ezt megelégelve a csapos, aki dupla akkora volt, mint bármely felnőtt férfi, egyszerűen kidobta a zavargó csürhét. A kalóz arcára önelégült vigyor ült ki, és megforgatta a kisujján az arany pecsétgyűrűjét – az egyetlen értékét, ami a múltjából maradt – mégis ez az egy ékszer többet ért, mint bármelyik helyi matróz élete. Vagy akár az egész sziget. De ő nem hencegett. Az mindig is a bátyja rossz szokása volt. Hullám inkább beépült, megfigyelt, sodródott az árral.
Könnyedén észrevette, hogy a kocsma legsötétebb sarkából valaki egyre többször pillant felé, egyre hosszabb ideig. Szóval eltelt egy újabb év! Hullámnak ez jelezte az idő múlását. Minden évben egy gyilkosság. Lehetett volna ennél sokkal rosszabb is a helyzet.
Tíz esztendeje már, hogy utoljára a bátyja birodalmába merészkedett. Akkor sem teljesen önszántából. Akkoriban még nehezebben mondott nemet, ha egy hölgy nagy, boci szemekkel könyörgött neki, míg a teste többi része egyéb, csodás ígéretekkel bíztatta.
A királyné előbb kezdett ki vele, és utána vallotta csak be, hogy valójában meg akar szökni. Ehhez kért pont tőle segítséget – amit Hullám meg is adott a nőnek. Nem szívjóságból. Az ő legfőbb jutalma az volt, hogy ezzel is borsot törhetett a bátyja orra alá. Hullám mindig is úgy gondolta, belőle sokkalta jobb uralkodó vált volna, mint a deszka merev testvéréből. De a sors másképp osztotta a lapokat.
Hullám azonban tudta, megtanulta, hogyan vegye kezébe az irányítást. A saját útját járta, és senki nem parancsolhatott neki. Elvégre a kalózkirály is egyfajta király.
A feje tiszta maradt, lenyelte az utolsó korty gyenge, felhigított konyakot, fizetett, majd maga után csalta a bérgyilkosát. A bátyja minden évben küldött egyet, mindig egyre jobbakat, amit megtiszteltetésképp élt meg. Hullám kifejezetten élvezte ezt a macska-egér játékot, így legalább ő sem tunyulhatott el soha. Az idegen könnyedén követte a legközelebbi sikátorba, és még a párbaj során is végig magabiztos maradt. Tankönyvszerűen forgatta a kardot.
Egyetlen dologgal nem számolt. Hullám többé nem volt herceg; nem kellett nemesemberhez hűen harcolnia. A kalózok pedig mocskosan játszanak, mint ez az idegen számára is kiderült.
Brooke jobban szerette az egyszerű életet, nem hiányzott neki, hogy királynénak szólítsák, és hajlongjanak előtte megjátszott, hamis mosolyok kíséretében; annak ellenére sem, hogy születésétől kezdve erre nevelték, mint valami tenyészkancát.
Most végre szabad volt, akárcsak az előtte elterülő, végtelen tenger. A hold fénye gyönyörűen megtört a víz lassú hullámain. A nő egyszerre figyelte ezt, a mellette a függőágyban alvó lányát, és a saját ölében a díszes homokórát. Utóbbi kettő jelentette az egész világát, s jövőjét.
Tíz esztendővel ezelőtt, amikor megtudta, hogy kislányt hord a szíve alatt, és nem a király által áhított fiúgyermeket, tudta, hogy mindkettejük érdekében menekülnie kell. Hullám, a király kalóznak állt lázadó öccse örömmel segített is neki. Bizonyára nem tette volna, ha tudomást szerez róla, hogy szökés előtt ellopta az értékes családi örökségüket, de Brooke szerencséjére a férfit túlságosan lefoglalta a saját bosszúja a testvérén.
Így egyikük sem tudta, hogy „a szegény, megtört nő” nyert. Nem is akármekkorát. Legyőzte mindkettejüket, és legyőzhetne bárkit: az idő az ő kezében volt. Bármikor eltörölhette volna az összes létező királyt a föld színéről… Erre az esetre pedig ott volt nála az egyetlen jogos örökös, a kislánya – akit szintén szabadnak nevelt. Majd egy nap… egy nap talán lesz elég bátorsága, hogy döntés elé állítsa a lányt. De ez a nap semmiképp nem ma jött el.
Sok dolgot kellett még megélniük, megtapasztalniuk és megtanulniuk, hogyan változtathatnának a világ menetén – pozitív irányba; együtt, ketten.
Mindezen felül pedig úgy irányította az időt, ahogyan akarta, amikor akarta…
Írta: Ebergényi Kata
Kép forrása: Pinterest
